KÖRNYEZETPSZICHOLÓGIA

 

 

 

 

Szerző: Dr. Szabó Csaba

 

A jegyzet a Soros alapítvány támogatásával készült, a Néprajz tanszék „Ökológiai néprajz” című jegyzetének részeként.

Debrecen  2000

 

A környezetpszichológia a fizikai környezet és az emberi viselkedés és tapasztalás kölcsönös kapcsolatát vizsgálja. Az első fontos esemény az volt, amikor Barker és Wright létrehozta a Midwest Pszichológiai Terepállomást az USA-ban. ezen a telepen 800 ember élte a mindennapi életét és a kutatók az itt megfigyelhető viselkedésüket tanulmányozták azt pl. hogy hogyan viselkednek a boltban vagy a lépcsőházi találkozások során. Az állomás nem egy pár hetes kísérlet volt, 25 éven keresztül működött. A környezetpszichológia vagy ökológiai pszichológia interdiszciplináris terület, a fizikai környezetnek az emberi viselkedésre gyakorolt hatását a legkülönbözőbb tudományterületek képviselői tanulmányozták, a pszichológusok mellett pl. építészek, szociológusok, várostervezők. Olyan gyakorlati problémákat vizsgáltak, mint pl. a zsúfoltságnak az emberi viselkedésre gyakorolt hatása, vagy azt pl. hogy a moder lakótelepek építészeti kialakítása hogyan segíti a deviáns viselkedésformák kialakulását. A következőkben áttekintjük a legfontosabb témaköröket.

A környezet megismerése

Ha egy pillanatra becsukjuk a szemünket, könnyedén magunk elé tudjuk idézni lakóhelyünk, városunk képét. Megjelennek előttünk az utcák, fontosabb épületek, a ház melyben lakunk, az egyetem, a Nagytemplom, a Piacz utca, a Nagyállomás, a Leveles csárda stb. Úgy tűnik, mintha a fejünkben ott lenne a körülöttünk lévő világ pontos térképe. Ez a “térkép” azonban mindnyájunk fejében egy kicsit más, részben eltérő elemeket tartalmaz, és csak többé-kevésbé pontos. Ha megkérjük az embereket, hogy rajzolják le városukat, akkor egy sematikus térképet fogunk kapni. A térképeken észrevehető torzítások, hibák nem véletlenszerűek, hanem az egyénre jellemzőek lesznek. Az egyénnek a világról alkotott modelljét kognitív térképnek nevezzük. A térkép szó inkább metaforát jelent, mintsem szigorú analógiát, a fejünkben ugyanis nincs sem koordinátarendszer, sem skálázott térkép. A kognitív térkép a külső környezet megértését, strukturálását jelenti, amely nem csak a látható fizikai környezetet foglalja magába, hanem a változó szociális és kulturális környezetet is. A kognitív térképek helyeket, a helyek közti téri viszonyokat és utazási terveket tartalmaznak. A térkép egyes elemei a következőket tartalmazzák:

 

1.  Az objektív jellemzőkkel kapcsolatos információt. Azt, hogy milyen messze van, hogy néz ki, melyik van közelebb.

2.  Az érzelmi minőséggel kapcsolatos jellemzőket, hogy kellemes érzéseim fűződnek hozzá, vagy éppen félelmetes hely.

3.  Az ott történő viselkedésekkel kapcsolatos ismereteket.

 

Vannak helyek, melyeket könnyebben és pontosabban el tudunk képzelni, mint másokat. Az embereknek a környezetről való ismereteit a környezettel való interakciói, azok szervezettsége és hatékonysága befolyásolja. Pontosabban idézzük fel azokat a helyeket, melyekkel több kapcsolatunk van, de a pontosabban emlékszünk a kellemes helyre, tájra, pl. az ott lévő jelzőingerek közötti távolságot is pontosabban észleljük. Vannak helyek, melyekhez félelem, feszültség kapcsolódik, amelyek veszélyt jelentenek számunkra. A térkép ezen pontjaira kevésbé pontosan emlékszünk és ezért itt torzulások következnek be. A térkép egyes elemei nem egyformán fontosak. A térkép a legfontosabb, legismerősebb helyek köré szerveződik, ezek a fő horgonypontok a leglényegesebbek.

Lynch azt vizsgálta, hogy az emberek fejében milyen általános kép él a környezetükről. Három amerikai nagyváros lakosait arra kérte, hogy rajzolják le városuk térképvázlatát, írjanak le különböző útvonalakat és sorolják fel a város emlékezetükben lévő legfontosabb pontjait. Azt tapasztalta, hogy a fejünkben lévő városkép sematikus, egyszerűsített. A torzításokat befolyásolta a lakóhely története, a hely ismerőssége, az utazás módja, továbbá etnikai és kulturális különbségek.

 

A kognitív térkép legfontosabb elemei a következők:

1.  Útvonalak: melyek mentén gyakran mozgunk a városban, pl. utcák, autóbusz-, villamosvonalak. Debrecenben bizonyára sokan említenék a Piacz-Péterfia-Simonyi utat, a 31-es busz vagy a villamos vonalát.

2.  Szélek: a város különböző részei közti határok, melyek a tér egyik részét elhatárolják a másiktól. Ilyenek a városfalak, folyók, tópartok, új építési területek határai, ilyen pl. a klinika-telep.

3.  Területek: szélek határolják, van valamilyen közös jellemzőjük, ilyen pl. a Nagyerdő vagy a Tócóvölgy.

4.  Csomópontok: azok a legfontosabb pontok ahonnan és ahová eljutnak az emberek. Ilyenek a fontosabb terek, a vasútállomás, az egyetem, az Arany-bika, az Árpád tér...

5.  Iránypontok: a táj könnyen azonosítható elemei, pontok, melyek messziről láthatóak pl. a csonka templom, a víztorony vagy a Zeneművészeti Főiskola.

 

A kognitív térképek az adott környezet használata során keletkeznek. Létrejöttük adaptív folyamat, hiszen a mindennapi viselkedésünk eredményessége részben a környezet kognitív átalakításától függ. Az egyén téri viselkedésének hatékonysága részben a tárolt információ pontosságától függ. A környezet megértését segítik a megfelelő helyen elhelyezett információs táblák, sematikus térképek.

A különböző városokban nem egyforma könnyen tudunk eligazodni. Egy középkori kisváros képe, a főtéren a városházával és a templommal, várfallal, kapuval, folyóval, heggyel, néhány toronnyal és jellegzetes épülettel könnyen átlátható kognitív térképpé formálódik a fejünkben. A hatvanas évek “modern” ipari városa, amely nagyrészt egyforma és unalmas házakból áll, amelynek nincs egyértelmű városközpontja és jellegzetes építészeti elemeket sem tartalmaz, nehezebben szervezhető világos kognitív struktúrává. Lynch olvashatóságnak nevezte a városi környezetnek azt a jellemzőjét, hogy jellegzetességei milyen könnyen szervezhetők világos, felismerhető és egységes mintázatba. A centralizált, emberléptékű,egyértelmű városközponttal, jól elkülöníthető területekkel, jellegzetes épületekkel, téri struktúrákkal rendelkező városok jól olvashatóak, szemben a túlságosan nagy, szétterpeszkedő, központ nélküli jellegtelen nagyvárossal.

A városok olvashatóságát segíti, ha az utak iránya világosan kivehető ha a szélek hangsúlyosak, pl. a vízpartot vagy a park szélét fokozottan használjuk, szórakozási lehetőségeket telepítünk arra a területre stb. ha az iránypontok távolról is jól láthatóak és elegendő számú van belőlük ha a csomópontok egyedi jellegűek és világosan elkülönülnek a környezettől, pl. jellegzetes megvilágítással, burkolattal vagy akár a növényzet segítségével ha a területekre a homogenitás jellemző, pl. keskeny, macskaköves utcák, azonos stílusú épületek, meghatározott építőanyagok.

A kognitív térképek sok közös elemet tartalmaznak. Ez a közös reprezentáció adja az alapot a társas kommunikációhoz szükséges szimbólumokhoz, közös emlékekhez. Közös, értékelő jellegű, városi szimbólumok alakulnak ki, melyek a várossal kapcsolatos érzéseket is kifejezik. Ilyen jellegzetes debreceni szimbólum pl. a Nagytemplom. A közös vonások mellett a térképekre egyéni vonások is jellemzőek, hiszen a környezetet az egyén számára hordozott jelentése alapján szervezi, ily módon segíti a személyes identitás érzését, azt hogy kialakuljon a biztonságérzetünk és életünket rendezetten fogjuk fel, otthon érezzük magunkat.

A térkép tanulása lépésekben történik, először a mérföldköveket, jelzőpontokat tanuljuk, majd az utakat, végül a helyek egymáshoz viszonyított helyét. A fontos, rögzített pontként szolgáló épületekre jobban emlékszünk, ha az épületek nagyok, komplex a formájuk, kiemelkednek a környezetükből, ha mozgás van körülöttük és sűrűn használják azokat. Segíti az emlékezést a feltűnő szín, a téri kiemelkedés és a jó minőségű építőanyagok. Az utak hosszára és a kereszteződések szögére szisztematikusan pontatlanul emlékezünk. A távolság-közelség érzése szubjektív, nehezen megközelíthető városrészeket hajlamosak vagyunk távolabbinak észlelni és rajzolni, a görbe utcákat kiegyenesítjük, a kereszteződéseket “derékszögesítjük”. Az egyetemtől pl. a villamos vonalán rövidebbnek észleljük a távolságot, mint a Kassai út irányába. Az elsődleges csomópontok reprezentációja pontosabb, mint a kevésbé fontos helyeké.

Az egyes utak észlelt hosszát befolyásolta az úthoz kapcsolódó információ mennyisége. Az olyan utakat, melyekhez több információ kapcsolódott, hosszabbnak ítélték az emberek. Ha egy utat más utak keresztezik, akkor hosszabbnak észleljük, mint az ugyanolyan hosszúságú, kereszteződések nélküli utat. A nagy gyakoriságú nevekkel ellátott utcákat szintén lényegesen hosszabbnak észleljük, valószínűleg azért, mert több a velük kapcsolatban tárolt információ.

A kognitív térképek pontosságát befolyásolja a társadalmi helyzet. A magasabb társadalmi helyzetű emberek téri reprezentációja pontosabb és kiterjedtebb, továbbá a reprezentációban nagyobb a kulturális tényezők szerepe mint az alacsonyabb társadalmi helyzetű, képzetlenebb embereké. Hasonlóképpen a szociabilitás és az önelfogadás is  pozitívan korrelált azzal, hogy milyen pontosan jelezték egy meghatározott jelzőpontnak egy elképzelt ponttól való irányát, vagyis a másokat és önmagukat elfogadó emberek pontosabb térképekkel rendelkezetek. A nők térképei kevésbé voltak pontosak és átfogóak mint a férfiaké és inkább otthon-orientáltak voltak, és több személyes vonatkozást tartalmaztak. Ez utóbbi vonatkozások kapcsolatban állnak a nemi szerepekben lévő különbségekkel.

A kulturális különbségeket nem sokan vizsgálták. Egy kísérletben ausztrál sivatagi őslakók gyerekeit és városi gyerekeket hasonlítottak össze, és nem túl meglepő módon az előbbiek gyerekei a túléléssel kapcsolatos téri tájékozódási készségekben jobbak voltak.

A természethez közel élő, sivatagi, tengeri népek téri tájékozódását vizsgálva azt találták, hogy a tájékozódásukat egy rögzített rendszer segíti. Ezekben a rendszerekben támpontként szigetek vagy csillagok szerepelnek, de más környezeti jellemzők is segíthetik az úttalálás, ilyen pl. a tengeri áramlatok iránya vagy a hullámok formája.

A személyes tér

Képzeljük el, hogy a könyvtárban tanulunk és valaki leül a mellettünk lévő székre, majd kényelmesen elterpeszkedik, kicsit közelebb húzódik, már majdnem összeér a könyökünk. Egy ilyen helyzetben valószínűleg kellemetlenül éreznénk magunkat, távolabb húzódnánk, ha erre nem lenne módunk, akkor lehet, hogy egy másik helyet keresnénk magunknak, ahol nem zavar bennünket egy ilyen betolakodó. Beszélgetés közben is érezhetjük, hogy nem mindegy, mekkora a közöttünk lévő távolság. Zavar bennünket, ha túlságosan messze van tőlünk a másik ember, van egy olyan távolság, amelyet megfelelőnek érzünk, és ha túlságosan közel jön hozzánk a másik ember, azt valószínűleg szintén kellemetlennek fogjuk érezni, egy kicsit hátrálunk, hogy visszaállítsuk a megfelelő távolságot.

Az antropológus Hall Rejtett dimenziók című könyvében tekintette át az emberi térhasználat törvényszerűségeit. Megfigyeléseinek lényege, hogy az ember a kultúra által meghatározott módon, nem tudatosan használja az őt körülvevő teret. A térhasználattal foglalkozó megfigyeléseket és elméleteket proxemikának nevezte. Elméletének kiindulási pontja az állatpszichológus Hediger megfigyelése. Eszerint az állatok a saját és más fajokkal való érintkezés során meghatározott távolsági zónákat tartanak. Ilyen fontos zóna pl. a menekülési távolság - amely elérésekor egy közeledő más fajhoz tartozó állattól egy állat elmenekül - vagy a kritikus távolság - amely az előzőnél kisebb, és melynek elérésekor az állat, mivel nem tud elmenekülni, megtámadja a betolakodót.

Az előzőek alapján Hall úgy gondolta, hogy az ember is fenntart önmaga és mások között egy kis védőburkot, egy olyan láthatatlan zónát, ahová betolakodók nem mehetnek be. A személyes tér tehát egy, a körülményektől az interperszonális kapcsolatok természetétől függően változó méretű védőburok.

 

Megfigyelései szerint az emberek közti szociális érintkezés során a következő 4 távolsági zóna különíthető el:

1.  Bizalmas, intim távolság, a közvetlen fizikai érintkezéstől 50 cm-ig terjed. A dédelgetés, szeretkezés távolsága. Ilyen közelségből a látás torzított, az ingerek intenzívek, érezzük a másik ember testének melegét, szagát, a beszéd halk, suttogó.

2.  Személyes távolság, 50-120 cm-ig terjed. Barátok, közeli ismerősök közötti, személyes beszélgetésnek megfelelő távolság. A felek kb. kartávolságnyira vannak egymástól, nem érintik egymást, normális hangerővel beszélnek, a szag és hőérzékelésnek nincs szerepe ebben a helyzetben.

3.  Társasági távolság, 120-360 cm. Ilyen távolság esetén a beszéd hangosabb, ez a formális, hivalatos, üzletszerű tárgyalásoknak megfelelő távolság.

4.  Nyilvános távolság, 360 cm felett. A nagyon formális érintkezés távolsága. Ilyen pl. a szónok vagy a színész és közönsége közti távolság. Jellemző rá a hangos beszéd és a választékosabb stílus.

 

A személyes tér fenntartásában a személyek közti távolság mellett szerepet játszik még a szemkontaktus, a testhelyzet és a fej állása is. Egy kísérletben a kísérleti személy egy azonos nemű személyekkel készített interjúkat. Beszélgetés közben a közöttük lévő távolság 80 cm, illetve 210 cm volt. Azt tapasztalták, hogy ha nagyobb volt a távolság, akkor a beszélgető emberek többet néztek egymásra, többet mosolyogtak, jobban egymás felé fordultak. Egy másik kísérletben az interjúkészítő személy benyomásait értékelték. A beszélgető partnerek tőlük különböző távolságra (60, 120, 180 ill. 240 cm-re) ültek. Az tapasztalták, hogy ha közelebb ült az alany, akkor szociálisan kevésbé volt aktív, valószínűleg a fizikai közelséget kompenzálta ily módon.

A felnőttekre jellemző téri viselkedés fokozatosan alakul ki. A gyerekek az életkoruk növekedésével mind nagyobb személyes teret használnak, a növekedés a serdülő korig tart, de lehetséges, hogy benyúlik a felnőttkorba is.

Nők és férfiak térhasználatát összehasonlítva, azt tapasztalták, hogy a férfiak a nőknél nagyobb személyes teret igényelnek. Különböző nemű párok között közepes mértékű volt a távolság, nagyobb mint a nők, de kisebb, mint a férfiak között. A távolság tehát férfi-férfi párok között volt a legnagyobb, ezt követték a nő-férfi párok, a legkisebb távolság a nő-nő beszélgetőpárok között volt. Nem túl meglepő módon a távolság akkor volt a legkisebb, ha a különnemű párok együtt jártak vagy szerelmesek voltak egymásba. Az azonos nemű párok is kisebb távolságot tartottak mindkét nem esetén, ha kedvelték egymást, mint ha nem.

Általában azt tapasztalták, hogy a nők nagyobb közelséget engednek meg mint a férfiak és kevésbé hajlanak arra, hogy belépjenek a másik ember terébe, hacsak úgy nem tűnik, hogy a másik elfogadó és veszélytelen. A nőket közelebb engedjük magunkhoz, mint a férfiakat, valószínűleg azért, mert a férfiak nagyobbak, aktívabbak, a kétértelmű helyzetekben fenyegetőbbnek észleljük őket, emiatt negatívabban értékeljük őket, több stresszt illetve menekülő viselkedést váltanak ki. Ha a helyzet kevésbé kétértelmű, akkor a nők kedvezőbben fogadják, ha férfiak behatolnak a személyes terükbe. A férfiakat jobban zavarja, ha megsértik a személyes terüket, kevésbé viselik el a túlságosan kis távolságot.

A nők általában kevesebb helyet vesznek igénybe, mint a férfiak, különösen ha a másik ember jelenléte nem túlságosan hangsúlyos. Megfigyelték pl. hogy egy várószobában a nők közelebb ültek egymáshoz mint a férfiak, de ha a betolakodó jelenléte nyilvánvalóbb volt, pl. beszéltek hozzájuk, akkor a nők hamarabb elmenekültek az ilyen helyzetből.

A férfiak tolakodóbbak mint a nők. Megfigyelték, hogy a férfiak a járdán is több helyet foglalnak el mint a nők, és ha az után nők és férfiak szembetalálkoznak, akkor a nők négyszer olyan gyakran térnek ki és adnak szabad utat, mint a férfiak. Hasonlóképpen, a nők a repülőgépeken is kevesebb helyet foglalnak el és a közös karfát a betolakodó férfiak háromszor olyan gyakran veszik igénybe.

A személyes tér mérése többféle módon történhet. A legegyszerűbb az, ha az interakcióban lévő embereket természetes környezetükben szisztematikusan megfigyeljük és az adatokat regisztráljuk, pl. fényképet vagy videofelvételt készítünk a későbbi elemzés számára. Egy másik módszer a távolságbeállításos-módszer. Ez egy laboratóriumi eljárás, amely során a személy egyre közelebb helyezkedik el egy másik személyhez és azt kérik tőle, vagy a másiktól, hogy jelezze ha a közelség kezd kényelmetlenné válni a számára. Használnak ezen kívül szimulációs technikákat, a személyek embereket ábrázoló figurákat helyeznek el egy felületen, vagy papíron ábrázolják az önmaguk és a másik ember közti távolságot.

A körülöttünk lévő személyes tér szerepe kettős, egyrészt buborékszerűen véd bennünket, másrészt kommunikációs szerepe is van. Ha megsértik a személyes terünket, akkor próbálunk hátrálni és helyreállítani az eredet, biztonságosnak észlelt védőzónát. Egy kísérletben kórházi osztályon üldögélő betegek előtt sétálgatott egy “betolakodó”. A betegek próbáltak hátrébb húzódni, elfordulni, majd mikor további hátrálásra már nem volt mód, felálltak és más helyet kerestek maguknak. A betegek harmada már 2 perc után távozott.

Hasonlót tapasztaltak egy könyvtári olvasóteremben, ahol a túlságosan közelre ülő betolakodó a személyek 70%-át fél órán belül távozásra késztette. Ezen kísérletekben természetesen voltak kontroll csoportok is, akiknek a személyes terébe nem hatolt be senki. A kísérleti csoportok viselkedését a kontroll csoportokéhoz hasonlítva, a különbségek lényegesek voltak.

A személyes tér énvédő szerepére utal az is, hogy a lelkileg vagy fizikailag fenyegetett emberek nagyobb teret igényelnek. A szorongó emberek nagyobb interperszonális távolságot tartanak, a magas önértékelésű, pozitív énképpel rendelkező emberek pedig, mivel nem észlelik annyira fenyegetőnek a körülöttük lévő világot, kisebb “buborékot” is elegendőnek tartanak.

A személyes tér másik funkciója a kommunikáció, az interperszonális vonzalom kifejezésére szolgál. A megfigyelések ill. kísérletek szerint a barátság, vonzalom és észlelt hasonlóság kisebb interperszonális távolsággal és több szemkontaktussal járt. Az ellenszenves, fogyatékos, megbélyegzett vagy csúnya emberekkel, és mindenki mással akiket nem szeretünk, nagyobb távolságot tartunk.

A különböző kultúrához tartozó emberek eltérő módon használják a teret. Hall azt tapasztalta, hogy a dél-európai, latin amerikai és arab emberek a beszélgetések során közelebb helyezkednek el egymáshoz, többször érintik meg egymás testét, többet néznek egymásra, mint az amerikaiak vagy észak európaiak. Hall az előzőeket érintkező, az utóbbiakat nem érintkező kultúráknak nevezte. Az tapasztalták, hogy az “érintkező” kultúrához tartozók többet néznek egymás szemébe, testük jobban beszélgetőpartnerük felé fordul. A beszélgetések során az arabok ültek egymáshoz a legközelebb, míg az észak-európaiak a legtávolabb. Az arab diákok pozitívabban vélekedtek azokról az angol diákokról, akik közelebb voltak hozzájuk. Egy másik kísérletben azt találták, hogy az amerikai diákok távolabb ültek és kevesebbet nézték a partnerüket, mint az argentin, hondurasi, iráni, vagy arab társaik, viszont a németek nagyobb személyes teret tartanak, mint az amerikaiak.

Egy projektív vizsgálat szerint mediterrán kultúrához tartozók, a görögök és olaszok igényelték a legkisebb teret, míg az amerikaiak, svédek és skótok a legnagyobbat. A kultúra térszabályozó funkciójával kapcsolatban számos tényező szerepe tisztázásra szorul. Egy érdekes kísérletben pl. azt tapasztalták, hogy a résztvevő japán személyek, ha japánul beszéltek, távolabb ültek az azonos nemű és nemzetiségű társuktól mint az amerikaiak vagy kétnyelvű venezuelaiak, de ha angolul beszéltek, akkor a csoportok közötti különbség eltűnt.

A személyes terek nagyságát befolyásolta a társadalmi helyzet is. A középosztálybeliek nagyobb teret igényeltek mint az alsó osztálybeliek továbbá, ha különböző rasszhoz tartozó emberek találkoztak, akkor a köztük lévő távolság nagyobb volt, mint az azonos rasszhoz tartozók közötti. A fekete és fehérbőrű személyek között nem volt különbség, ha a vizsgált csoportok társadalmi helyzete megegyezett.

Az interakciókban számos személyiség-tényező is szerepet játszott. Befolyásolta a személyes távolságot az is, hogy a személy mennyire érezte úgy, hogy kontrollálja a helyzetet. A belső kontrollos emberek, akik a velük történt események okait magukban keresik, kisebb távolságot tartanak, mint a külső kontrollosok, akik úgy észlelik, hogy az események mozgatója a kiszámíthatatlan környezet. Az igényelt személyes tér nagysága kapcsolatban állt a mentális rendellenességekkel. A skizofrén betegek pl. nagyobb helyet igényeltek, mint az egészségesek, de gyógyulás után a különbség eltűnt. Hasonlóképpen, a neurotikusok is több helyet igényeltek.

Ha valakinek belépnek a személyes terébe, az számára stresszt jelent, szaporább lesz a szívritmus és a verejtékmirigyek fokozott működése miatt a bőr elektromos vezetőképessége nő. Lehetséges hogy a fiziológiai hatások következményeként, a közelség felerősíti a másik ember iránt érzett pozitív illetve negatív érzéseket. Az emberek negatívabban vélekedtek az őket korábban sértegető másik emberről, ha az közelebb volt de ha kedvelték az illetőt, akkor a közelség a vonzalom erősödéséhez vezetett.

Általában minél nagyobb a behatolás a személyes térbe, annál hamarabb elmenekül az illető a helyzetből. A közelség azonban nem automatikusan váltja ki a védekező reakciót. A zsúfoltságot másként fogjuk értékelni, ha a strandon, vendéglőben vagy pl. egy lakodalmi mulatságon találkozunk vele. A személyes terünkbe való behatolás nem lesz zavaró számunkra, ha a behatoló egy kisgyerek. Más helyzetekhez képest kevésbé zavar bennünket ha a betolakodó jólöltözött, ha valamibe nagyon belefeledkezett, pl. olvas és ezért valószínűleg nem veszi észre hogy milyen közel jött, ha nem volt más választási lehetősége mint betolakodni vagy ha a betolakodó státusa magas.

A térrel kapcsolatos szabályozás többféle szerepet tölt be.

A személyes távolság a nonverbális kommunikáció eszköze, amely meghatározza, hogy két ember között milyen mennyiségű és milyenfajta információ-cserére kerül sor. A távolság csökkenésével a szenzoros ingerek mennyisége fokozatosan nő. Ha közel vagyunk a másik emberhez, akkor pl. érezzük a testének a melegét, szagát, nyilvános távolság esetén mindezeken nincs szerepe a kommunikációban.

A távolság szabályozása segít a közelséggel kapcsolatos, stresszt okozó tényezők kontrollálásában. Mivel az ember meghatározott szinten igyekszik tartani a másokkal folytatott interakció szintjét, a távolság szabályozásával igyekszik a túlingerlést elkerülni, az arousal szintjét korlátozni. A személyes tér másfajta védelmet is jelent, a távolság megvéd bennünket a fenyegető agressziótól.

Végül, a közelség, a testtartás, a szemkontaktus egymás hatását segítve, vagy éppen kompenzálva, bonyolult szabályozórendszerként segíti az intimitás optimális szintjének fenntartását.

A zsúfoltság hatása

Emlékezzünk vissza, milyen is volt az. amikor legutóbb az ünnepi csúcsforgalomban ott álltunk abban a zsúfolt üzletben, ahol alig bírtunk eljutni a pénztárhoz, és közben innen is onnan is löktek rajtunk egyet. Elképzelhetünk egy zsúfolt lakótelepet is vagy bármilyen más helyzetet, amikor zsúfoltsággal találkoztunk.

Az ilyen helyzeteket az emberek általában kellemetlennek érzik, feszültek lesznek, a szívverésük szaporább lesz stb. Számos környezetpszichológiai vizsgálatban tanulmányozták, hogy az ilyen helyzetek milyen hatással vannak ránk és próbálták kideríteni, hogy mi is bennük a zavaró.

A vizsgálatok az állatok megfigyelésétől indultak. A 60-as évek elején egy szigeten ottrekedt szarvascsorda életét tanulmányozták. A szigeten elegendő táplálék állt az állatok rendelkezésére és szaporodni kezdtek, de a rendelkezésükre álló tér korlátozott volt. A csorda növekedésével így egyre nagyobb lett a zsúfoltság. Hirtelen, minden különösebb betegség nélkül az állatok jelentős része elpusztult. Az elpusztult állatokat megvizsgálták és azt találták, hogy a mellékveséjük megnagyobbodott. Mivel a mellékvese felelős a stresszre képződő adrenalin hormon termeléséért, a kutatók úgy gondolták, hogy az állatok elpusztulásának fő oka a stressz volt, amit a túlságosan sok állat jelenléte váltott ki.

Ugyanezt a jelenséget vizsgálta Calhoun is. Egyik kísérletében vad patkányokat figyelt meg. Az állatok egy 1/4 hektáros zárt területen éltek, ahol elegendő enni- innivaló és fészeképítési lehetőség állt rendelkezésükre. Azt tapasztalta, hogy az állatok száma 2 és fél év múlva 150-nél stabilizálódott, bár számításai szerint ekkor már 5000 lehetett volna. A létszám emelkedése azért állt meg, mert megemelkedett az újszülöttek halálozási aránya. Calhoun szerint ennek oka az volt, hogy a túlságosan sok állat jelenléte okozta stressz károsította az anyai viselkedést.

Calhoun egy további állatkísérletben vizsgálta ezt a jelenséget. Egy négyrészes ketrecben, amely 4x12 állat számára lett volna “kényelmes”, 4x20 állatot helyezett el. A ketrec 4 “szobából” állt és az egyes szobák úgy voltak összekötve, hogy volt két szélső helyiség és két középső, amelyen át lehetett járni. Az állatok úgy helyezkedtek el, hogy 1-1 erős hím 7 nőstény társaságában a szélső ketrecrészekbe költözött, a többiek, 20 hím és 10 nőstény pedig a közös középső ketrecben maradt. A középső ketrec hímjeinél rövid idő múlva viselkedési rendellenességek jelentek meg, kannibalizmus, szexuális deviációk, hiperaktivitás, vagy szokatlan visszavonulás. Még nagyobb problémák jelentkeztek az itteni nőstényeknél. Ezek ugyanolyan gyakorisággal lettek vemhesek, mint a szélső ketrecben lévő nőstények mégis, a középső ketrecben az újszülöttek 80-90%-a elpusztult, mivel a nőstények nem tudták kihordani a magzatokat vagy pedig azok szülés közben pusztultak el. A kutató szerint a kóros jelenségek oka az, hogy középső ketrecben megnőtt az állatok száma, ami túlságosan sok és kontrollálhatatlan interakciót és ennek következtében stresszt eredményezett.

A környezetpszichológiában általános a feltételezés, hogy a zsúfoltság az emberekre sincs jó hatással. Megfigyelték, hogy a zsúfoltság vérnyomás-emelkedést és szaporább szívverést okoz, vagy azt, hogy a csúcsforgalomban közlekedő emberek adrenalinszintje magasabb. Azt tapasztalták, hogy minél távolabb lakik valaki a munkahelyétől, azaz minél többet utazik zsúfolt járműveken, annál magasabb a vérnyomása.

Általában azt tapasztalták, hogy a városi zsúfoltság patológiás jelenségekkel jár együtt. 65 országban végeztek ezzel kapcsolatban vizsgálatokat, sűrűn és ritkán lakott városrészeket hasonlítottak össze, és úgy találták, hogy a zsúfolt helyeken magasabb volt a halálozási arány, a sterilitás, az elmebetegségek, a szívpanaszok, a tbc, a nemi betegségek, a rablások, gyilkosságok száma, magasabb volt a csecsemőhalandóság, rosszabbak voltak az életkilátások.

A zsúfolt kollégiumi szobákban lakó diákok többször megfordultak az orvosi rendelőben. A zsúfolt fedélzeten lakó tengerészek is többször betegedtek meg, mint a kevésbé zsúfolt kabinokban lakó társaik.

E vizsgálati adatokat óvatosan kell kezelnünk, mert ezek archív adatokkal dolgoztak, vagyis korábbi jegyzőkönyvekre, nyilvántartásokra támaszkodtak, így néhány tényező pl. társadalmi- gazdasági helyzet kontrollálására nem volt mód és a tényezők hozzájárulhattak az eredményekhez. Meg említeni azt is, hogy e vizsgálatok korrelációs jellegűek voltak, vagyis együttjárásokat tártak fel, amelyek nem feltétlenül ok-okozati összefüggések.

A kísérleti adatok és a megfigyelések azt jelzik, hogy a zsúfoltság stresszt okoz. A stresszre adott reakciót számos pszichológiai és környezeti tényező befolyásolja. Különösen fontos, hogy a stresszt, ill. a rá adott reakciót kontrollálhatónak észleljük. A stresszre adott reakciók sorozatát Selye János általános adaptációs szindrómának nevezte. Ez három szakaszból áll. Egy alarmreakcióval indul, amely lényege a megnövekedett adrenalinelválasztás, és az ezzel járó magasabb vérnyomás és fokozott szívritmus. Ezt követi az ellenállás, amely során a szervezet megpróbál megküzdeni a stresszel. Ha az ellenállás nem vezet eredményre, a szervezet a kifáradás állapotába kerül. Ilyenkor az egyén feladja és a reménytelenség érzése jelentkezik, de a sikeres megküzdés is felemészti a fizikai és lelki energiát.

A zsúfoltság rontja a bonyolultabb feladatokban nyújtott teljesítményt. Az ilyen helyzeteknek van egy negatív érzelmi utóhatása is, amely a csökkenő kitartásban, a romló koncentrációban nyilvánul meg, és abban, hogy a kihívó feladatokban csökken a siker. A zsúfoltabb kollégiumi szobában lakó diákok tanulmányi eredménye gyengébb volt, mint tágasabban élő társaiké. A nagy sűrűség a férfiak hangulatára nagyobb negatív hatást gyakorolt mint a nőkére, valószínűleg azért mert a társadalmi normák a nők számára inkább engedik, hogy megosszák egymással a környezethez kapcsolódó negatív érzéseiket. A nagy zsúfoltság nem minden helyzetben volt egyformán zavaró, a munkahelyen és a bevásárlásnál érezték az emberek a legkellemetlenebbnek.

A zsúfoltság és a velejáró stressz, mint említettük, a szimpatikus idegrendszer fokozott működését jelző élettani változásokkal jár együtt. Emelkedik a bőr vezetőképessége, a vérnyomás és a szívritmus. Egy svéd vonaton az utazás stresszkeltő hatását vizsgálták. A vonat nem volt túlságosan zsúfolt, minden utasnak jutott ülőhely. A vonat jónéhány helyen megállt, voltak akik korábban, voltak akik később szálltak fel. A kutatók úgy találták, hogy a később felszálló utasok nagyobb stresszt éltek át, vizeletükben több volt a szimpatikus idegrendszer fokozott működésére jellemző epinefrin. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy míg a korábban felszállók oda ültek ahová akartak, a később felszálló utasoknak ez a választási szabadságuk nem volt meg.

A zsúfoltság a társas viselkedésünket is befolyásolja. Egyik következménye a társas helyzetekből való visszahúzódás. Megfigyelték, hogy ahogy a sűrűség nőtt, a játszó gyerekek egyre inkább eltávolodtak egymástól és egyre kevesebbet beszélgettek. Egy fiatalkorúakkal foglalkozó nevelőintézetben megfigyelték, hogy a zsúfoltsággal nőtt a szervezetlenség és a negatív érzelmek, valamint csökkent a gyerekek közti együttműködés. A zsúfolt kollégiumi szobákban lakó diákok kevesebbet beszélgettek. Nagyobb sűrűség mellett az emberek kevésbé voltak hajlandóak személyes témákról beszélgetni. Megfigyelték, hogy zsúfoltság hatására a diákok jobban visszavonulnak és ez nem csak laboratóriumi helyzetben van így, hanem a lakókörnyezetükben is, minél nagyobbak a kórtermek, a betegek annál kevésbé vesznek részt a társas életben.

A zsúfoltsággal a kapcsolatok száma csökken. A barátokkal, családtagokkal a kapcsolatunk változatlan marad, de az ismerősökkel, különösen az idegenekkel szemben elzárkózóbbak leszünk. Az emberek olyan viselkedési stratégiákat alakítanak ki, melyek megvédik őket az interakcióktól. Gyorsabbak haladnak, alig néznek a másik emberre, kerülik az olyan helyzeteket, melyekből ismerkedés, netán társalgás alakulhat ki. Megfigyelték pl. hogy a városi emberek kevésbé hajlanak arra, hogy az idegenekkel szemkontaktust vegyenek fel és általában, a szemkontaktus a zsúfoltsággal csökken. A szemkontaktus ugyanis az ismerkedés első lépése lenne.

A zsúfoltság hatására a férfiak hamarabb visszavonulnak, mint a nők.

A tartós zsúfoltság negatív hatását jelzik a börtönökben végzett vizsgálatok is. A börtönök a legkülönbözőbbek voltak. Volt ahol 1 ember lakott egy cellában, de volt ahol 70. Az egy börtönlakóra jutó terület nagysága 2 és 26 m2 között változott. Az adatokat áttekintve azt tapasztalták, hogy a sűrűséggel nőttek a negatív reakciók, néha a betegségek száma is emelkedet. Ahol 28 fős cellák voltak, ott több volt a negatív reakció és az egészségügyi probléma, mint ahol 1-2 ember élt együtt, de a 2 fős cellák lakói is többet panaszkodtak, mint akik egymaguk laktak egy helyiségben. Egy börtönben 3, 4, 5 és 6 fős cellák lakóinak egészségügyi adatait hasonlították össze és azt tapasztalták, hogy minél többen laktak egy cellában, annál gyakoribbak voltak a megbetegedések és a negatív reakciók. Nagy és kisebb börtönök adatait is összehasonlították. A nagyokban átlagosan 1700 ember tartózkodott, a kisebbekben 830. A nagy börtönökben 10-szer nagyobb volt az öngyilkosságok száma, 78%-al több a pszichiátriai probléma és háromszor magasabb a halálozási ráta, mint a kisebbekben.

Egy nevezetes kísérletben különböző kialakítású kollégiumokban lakó diákokat hasonlítottak össze. Az egyes szinteken 32-40 diák lakott, a különböző kollégiumokban a sűrűség megegyezett. A hálószobatípusok eltérők voltak. Az egyik kollégiumban egy hosszú folyosóról nyílott kb. 20 kétágyas szoba, a másikban két rövidebb folyosóról nyílott a 10-10 kétágyas szoba. A fürdőszobák és a mosdók mindkét kollégiumban a folyosók végén voltak. A harmadik megoldás az volt, hogy 4-6 fős lakóegységeket alakítottak ki. A diákok itt is kétszemélyes szobákban laktak és minden lakóegységhez közös helyiség, közös fürdőszoba tartozott. Az iskolai év végén a hosszú folyosós rendszerben lakó diákok többet panaszkodtak amiatt, hogy zsúfoltnak találják a kollégiumot, hogy minduntalan, akaratuk ellenére belebotlanak valakibe és hogy e találkozásokat szeretnék elkerülni. Ezek a diákok év közben is több időt töltöttek a szobájukban, mint a másik két csoport. Amikor ezek a diákok egy másik kísérletben vettek részt, akkor a kísérletre várva távolabb ültek társaiktól és kevesebbet nézték őket, mint a másik két csoport tagjai, és több kényelmetlenséget is jeleztek, mint a másik két kollégiumban lakó társaik.

Az eredmények azt jelzik, hogy hosszú folyosós kialakítás volt a legkedvezőtlenebb. Itt túlságosan sok szociális ingerrel találkoztak, túl sok volt a nem kívánt és bejósolhatatlan kontaktus. A másik két kialakítás mellett a diákok jobban tudták szabályozni a találkozások számát. Ha kedvük volt, akkor kimentek a lakószint közös helyiségébe, ahol sok társukkal találkozhattak, vagy ha nem akartak egyedül lenni, de nem is vágytak nagy társaságra, akkor a lakóegységes megoldás esetén kimehettek a saját közös helyiségükbe.

A hosszú folyosó lakói úgy érezték, hogy kevésbé tudják kontrollálni dolgaikat. A kontroll elvesztésének érzése miatt a diákok elszigeteltsége nőtt, az év folyamán intoleránsabbá váltak.

Egy másik, hasonló vizsgálatban szintén azt találták, hogy a kollégiumokban a nagyobb zsúfoltság több negatív érzéssel járt együtt, a diákok több kontroll-problémáról számoltak be, melyek lényege az volt, hogy tőlük független, általuk befolyásolhatatlan tényezők okoznak bosszúságot. 10 hét elegendő volt ahhoz, hogy a kontrollal kapcsolatos problémák okának keresésekor a hangsúly a személyes tényezőkről a külső tényezőkre irányuljon, hogy a bajok okát tőlük független tényezőkben keressék.

Egy további vizsgálatban általános iskolás gyerekek vettek részt. Egy részük 14 emeletes épületekben lakott, ahol 2-3 főre jutott egy szoba, másik részük három szintes vagy alacsonyabb házakban, ahol mindenkinek volt külön szobája. A tanárok értékelése szerint a zsúfoltabb körülmények között élő gyerekeknél több volt a viselkedési probléma, szorongóbbak voltak, több volt közöttük a hiperaktív gyerek, alacsonyabb volt a szókincsük és gyakoribbak voltak az olvasási problémák.

Úgy tűnik, hogy ezekben a helyzetekben az számított igazából, hogy valakinek hány emberrel kellett kijönni, mennyi volt az elkerülhetetlen interakciók száma. Ha pl. egyéni hálófülkéket alakítottak ki, az csökkentette a zsúfoltság negatív hatását, de ha egy 20-30 fős hálótermet egy középső folyosóval két kisebb egységre osztottak, már az is a panaszok, betegségek számának csökkenését eredményezte.

A zsúfoltság befolyásolja azt is, hogy mennyire vagyunk segítőkészek. Az ezzel kapcsolatos kutatásokat az indította el, hogy a hatvanas években New Yorkban megöltek egy Kitty Genovese nevű fiatal nőt. Harmincnyolc ember közvetlenül látta az eseményt vagy hallotta a nő kiáltásait, de senki sem segített. Azóta számos kísérlet igazolta, hogy a növekvő zsúfoltsággal az emberek egyre kevésbé hajlandóak segítséget nyújtani. A különböző méretű városokat összehasonlítva, a hanyatlás 20000 fő fölött kezdődik.

Egy kísérletben, a hangokból ítélve a személyek azt hitték, hogy a szomszéd szobában valaki rosszul van. Ha egyedül voltak, akkor sokkal gyakrabban és gyorsabban segítettek, mintha három másik társukkal együtt hallották ugyanazt. Egy zsúfolt kollégiumban a diákok kevésbé voltak hajlandóak a talált levelet feladni, és egy bevásárlóközpontban is befolyásolta a zsúfoltság a segítőkészséget. Minél nagyobb volt a jelenlévők száma, annál kevésbé voltak segítőkészek az emberek. Zsúfolt körülmények között visszahúzódóbbak is vagyunk. A férfiak agresszívabbak, versengőbbek lesznek az ilyen helyzetben. A nők kevésbé tekintenek riválisként társukra, számukra a nemi szerepek jobban lehetővé teszik, hogy érzéseiket megosszák egymással és támogassák egymást.

Különböző elképzelések vannak azzal kapcsolatban, hogy miért is kellemetlen a zsúfoltság. Az egyik elképzelés szerint a zsúfoltság azért káros, mert túlterhelést okoz. A környezetünkben lévő emberek potenciális szociális ingerként foghatók fel. A túlingerlést úgy próbáljuk csökkenteni, hogy visszavonulunk az emberektől, főleg az idegenektől, viselkedésünk a sztereotip, rutin jellegű viselkedésre korlátozódik. Kahneman szerint nem tudunk túlságosan sok dologra figyelni, a figyelmi kapacitásunk véges. Túlterhelés esetén a környezet leglényegesebb aspektusaira fogunk koncentrálni és a kevésbé lényegesekre nem figyelünk, mert be kell osztanunk a figyelmi kapacitásunkat. A kapacitást meghaladó ingerlés következménye kognitív fáradtság és a környezeti ingerektől való visszavonulás.

Egy másik elképzelés szerint a zsúfoltság azért káros, mert a sok inger hatására túlságosan megemelkedik az szervezet aktivációja. Az arousal szint és a feladatvégzés hatékonysága közti kapcsolatot a Yerkes-Dodson törvény foglalja össze. Ennek lényege, hogy a két változó között egy fordított “U” alakú összefüggés van, vagyis a túl alacsony és a túl magas arousal mellett egyaránt romlik a teljesítmény. Az optimális arousal értéke függ a feladattól is. Bonyolultabb feladatok esetén az optimális arousal értéke kisebb, emiatt van az, hogy az arousal megemelkedésével a feladatvégzés színvonala csökken.

Egy további elmélet szerint a zsúfoltság legfontosabb káros hatása a frusztráció. Az ember mindig beleütközik valakibe, nem képes céljai elérésére. Megpróbálhatja valahogyan növelni a teret, de akadályokba ütközik. A frusztráció agressziót eredményez. Érdekes módon, akiknek olyan megküzdési stratégiájuk volt, hogy amelyben a szociális események strukturáltak és fontosság szerint rangsoroltak voltak, azok könnyebben alkalmazkodtak a zsúfoltsághoz.

Végül, vannak akik úgy gondolják, fontos számunkra, hogy kontrolláljuk a környezetet. Lényeges, hogy mennyire érezzük úgy, hogy viselkedésünk következményei megfelelnek a környezetre vonatkozó szándékainknak. A zsúfoltság akkor okoz stresszt, ha ez a kontroll sérül, vagy valami fenyegeti, ha az észlelt választási szabadságunkat korlátozza valami, más emberek jelenléte gátol bennünket abban, hogy elérjünk valamit. Ilyen pl. ha a zsúfolt üzletben nem férünk az emberektől a polchoz, vagy az olvasóteremben próbálunk tanulni, de képtelenek vagyunk odafigyelni, mert körülöttünk beszélgetnek, jönnek-mennek, szükségünk lenne egy szótárra, de már mindet levették a polcról...  Megfigyelték, hogy ha úgy érezzük, hogy képesek vagyunk kontrollálni a környezetünket, akkor kevésbé érezzük zsúfoltnak.

Ha egy ideig képtelenek vagyunk kontrollálni a környezetünket illetve a velünk történt eseményeket, akkor hamar megtanuljuk, hogy ne is próbálkozzunk, úgyis hiába. Ezt az állapotot tanult tehetetlenségnek nevezzük. A tanult tehetetlenség tartós viselkedésváltozás, amely más helyzetekben is jelentkezik, olyan helyzetekben is, ahol lehetőségünk lenne változtatni a dolgokon, de mégsem tesszük, mert megtanultuk, hogy hiábavaló a próbálkozás. Ha belekezdünk egy feladatba, eleve azt feltételezzük, hogy rosszul fogunk teljesíteni.

Megfigyelték pl., hogy azok a diákok akik nagyobb zsúfoltságban éltek, egy kísérleti helyzetben kevésbé próbálták ki a lehetőségeket. Ugyancsak ők, hamar feladták egy, egyébként megoldható rejtvény megoldását, ha előtte egy megoldhatatlannal bíbelődtek. A korábban említett “hosszú folyosós” kollégiumi helyzetben is nagyobb volt a tehetetlenség érzése, mint a másik kettőben. Azt tapasztalták, hogy a tehetetlenség annál erősebb volt, minél hosszabb ideje tartózkodtak a diákok a kollégiumban.

A lakóhelyek, irodák, stb. kialakításakor tehát törekednünk kell arra, hogy elegendő nagyságú tér álljon a rendelkezésünkre. Ha a tér korlátozott, akkor legalább a kontroll érzése legyen minél nagyobb. A kontroll érzését növeli, ha az embereknek lehetőségük van részt venni a tervezés folyamatában. A magas épületeknek nagyobb zsúfoltságot tulajdonítunk mint az alacsonyaknak. A lakóházunkat körülvevő parkok, üzletek és egyéb nem lakás céljára szolgáló létesítmények csökkentik a zsúfoltság érzését. A világos, napsütéses, magasabb emeleten elhelyezkedő szobákat kevésbé zsúfoltnak észleljük. Csökkentette a zsúfoltság érzését ha a kollégiumi szobák ajtaja előtti teret valamivel, pl. eltérő színű burkolattal megkülönbözették a folyosó többi részétől, így jelezték, hogy mindjárt “magánterületre” érkezünk. A zsúfoltság érzésének csökkenését eredményezi az is, ha az egyébként zsúfolt térben kisebb, ember léptékű tereket alakítunk ki, ha az egész tér jól áttekinthető. Végül, ha olyan emberekkel vagyunk együtt, akiket kedvelünk, összetartó a csoportunk, akkor szintén elviselhetőbbnek érezzük a zsúfoltságot.

A territoriális viselkedés

Emlékezzünk vissza arra, mikor legutóbb sátrat vertünk valahol. A sátor előtt kialakítottunk egy tűzrakóhelyet, kiterítettünk egy-két hálózsákot, hogy legyen mire leülnünk, kicsit távolabb elhelyeztük a vizeskannát esetleg kihúztunk egy zsinórt, arra terítettük ki a törölközőket és a száradó ruháinkat. Számos egyéb kisebb-nagyobb tárggyal kijelöltünk magunknak egy területet. Ezen a területen belül nyugodtan otthagytuk a labdát, míg ha távolabb gurult, akkor úgy észleltük, hogy az már nem a mi területünkön van és visszahoztuk. Úgy tűnik, hogy minden táborozó kijelöl magának egy külön területet. Ha valaki keresztülmegy a területünkön, neheztelünk rá, esetleg kérdően ránézünk, hogy mit keres itt. Mások területét is tiszteletben tartjuk, ha nem muszáj, nem megyünk rajta keresztül, ha véletlenül odagurul a labda, akkor elnézést kérünk.

Az olvasóteremben néhány füzettel könyvvel foglaljuk le magunknak az asztal egy területét. Ha közben lemegyünk a büfébe, nyugodtak lehetünk, hogy senki sem ül le a helyünkre. A kollégiumi szobában edzőcipők, könyvek, falra ragasztott plakátok, fényképek jelzik, hogy az a mi területünk.

Egy kísérletben két ember 10 napot töltött egy kis hangszigetelt kamrában. A külvilág sokféle és változó ingerétől elzárva lenni igen megterhelő feladat. A két személy első dolga ebben a helyzetben az volt, hogy a kis kamrát kettéosztották. Mindegyiküknek lett egy külön területe. Ily módon a hely amelyen egy-egy személy tartózkodott kisebb lett, de az mégis “saját terület” volt, és ez elviselhetőbbé tette a helyzetet.

A jelenségnek vannak biológiai gyökerei, az állatok megjelölik a területük határát és azt megvédik a betolakodóval szemben. A biológiai megközelítés a nyereség-ráfordítás oldaláról szemléli a kérdést. A nagyobb terület több táplálékot, jobb életlehetőségeket tartalmaz, de nehezebb védeni. Eszerint az állatok számára ideális terület már elegendő táplálékot tartalmaz, de még nem akkora, hogy túlságosan sok energiát igényelne a betolakodók távoltartása. A vadon élő állatok jól körülhatárolt területen élnek, azt fajtársaiktól védik és nemigen hagyják el, még a menekülő állat is hajlamos a területe határán visszafordulni és a saját területén keresni a menedéket.

Az ember territoriális viselkedése összetettebb jelenség, szerepet játszik benne a tanulás, a szociális normák, a jogi szabályozás stb. Az emberek megtanítják a gyerekeiket arra, hogy kerüljék el a szomszéd földjét, cseresznyefáját stb. A tanulás miatt kisebb a konfrontáció valószínűsége. Az ember territoriális viselkedése kettős célt szolgál. Mivel kijelöli az egyes emberhez tartozó területet, világosabbak a határok, csökken a konfliktus lehetősége, így segít a társas interakciók fenntartásában. A terület megjelölése ugyanakkor  kifejezi azt is, hogy kié az adott terület. A kollégiumi falon lévő plakátok, fényképek ízlésünkről, fontosnak tartott értékeinkről is árulkodnak, segítenek az identitásunk kifejezésében.

Az ember területtel kapcsolatos viselkedése nem feltétlen a fizikai, hanem a társas határok védelmét is szolgálja. Eszkimó és ausztrál embereknél figyelték meg, hogy milyen társas szabályrendszerekkel védik a csoportjuk határait. ezek az emberek olyan vidéken éltek, ahol a táplálék ritkán és kiszámíthatatlanul helyezkedett el és maga a terület nagyon nagy volt. Az ott élő emberek természetesen kapcsolatban állnak azon a vidéken élő más csoportokkal. Ápolják a szociális és politikai kapcsolatokat és azt is megbeszélik, hogy merre található táplálék. Ám, ha valaki egy másik csoport területére szeretne bejutni, akkor egy csomó üdvözlő rituálét kell teljesítenie, s így a terület elérése túlságosan sok időt és energiát igényel. A bonyolult, időrabló üdvözlési ceremónia legalább olyan jól megvédi a csoport határait, mint egy kerítés.

Vannak antropológiai megközelítések, melyek az adott területhez kapcsolódó szociális, kulturális, vallási jelentést hangsúlyozzák. Az ausztrál benszülötteknek álmodó helyük van, amely szimbolikusan az ősökhöz kötődik, a Tiv nép földjét a nemzetség kiterjesztésének tartja. Még a vagyont fel nem halmozó nomád emberek számára is többet jelent a föld egyszerű táplálékforrásnál.

Az emberi territorialitás nem csupán a túlélést, a fizikai szükségletek kielégítését szolgálja, hanem magasabbrendű szükségletek is megjelennek benne, pl. státusz, mások elismerése, teljesítmény, visszavonulás, intimitás szükséglete stb. A terület birtoklása nem a nyers fizikai erőn múlik, a szabályozásban szerepet játszanak a kulturális szabályok és a jog is. Az ember beengedi a vendéget a lakásába aki, ha nem is teljesen úgy mint az ott lakók, használhatja a lakást. A hálószobát kevésbé, de a nappalit szabadon.

A különböző, hozzánk tartozó területeket nem egyforma hevesen védjük. Vannak területek, melyek megsértése súlyos következményekkel jár, más esetben csak egy kis neheztelés a válaszunk. A következmények szempontjából a legfontosabb az, hogy az adott hely számunkra lélektanilag mennyire fontos és mennyi időre foglaljuk azt le. Eszerint vannak elsődleges területek, melyeket hosszú elfoglalunk és központi szerepet játszanak az életünkben. Ilyen a lakásunk, de különösen a hálószobánk. A másodlagos területek kevésbé fontosak számunkra, többen is használják és rövidebb időt töltünk itt. A terület használatát nem csak az azt használó emberek, hanem a tulajdonosok is szabályozzák. Ilyen pl. egy zártkörű egyetemi klub, ahol gyakran megfordulunk és megszokott helyünk van... Végül vannak nyilvános helyek, melyek szabadon mindenki rendelkezésére állnak. Ezek a helyek nem játszanak fontos szerepet az életünkben, mindenki számára rendelkezésre állnak, aki előbb jön, elfoglalja, a később jövők keresnek más helyet maguknak. Ilyen pl. egy könyvtári asztal. A terület jellegét gyakran nem jelzik egyértelműen fizikai jegyek, ami félreértésekhez, kommunikációs zavarokhoz vezethet. Egy hely a könyvtári olvasóteremben majdnem mindenki számára harmadlagos, nyilvános hely, de aki gyakran jár ide és mindig a megszokott helyére ül, az másként látja, szerinte ez egy másodlagos terület. Ugyanez a helyzet a ház körüli autóparkolóban, ahol az idegen számára minden hely egyforma, harmadlagos terület, és meglepődve tapasztalja, hogy egy később érkező autós neheztel rájuk, mert elfoglalta a helyét, vagy a kertvárosi kis utcában, ahol az arra sétáló idegentől szelíden megkérdezik, hogy kit tetszik keresni. Az emberek tehát, megfelelő fizikai jelzőingerek hiányában nem egyforma fontosságot tulajdonítanak ugyanannak a területnek, vannak akik harmadlagos fontosságú nyilvános területnek látják, míg  mások, elsősorban azok akik gyakran járnak oda, másodlagos területként észlelik, amelyet nem illik vagy nem szabad mindenkinek, korlátozás nélkül használni.

A territorialitás azzal, hogy a jelzések segítségével szabályozza a területek használatát, hozzájárul a csoportok gördülékeny működéséhez, csökkenti a konfliktusok valószínűségét. Ez elsősorban a másodlagos területek esetén igaz. Az elsődleges területeken elhelyezett jelzések inkább a terület gazdájának az identitását fejezik ki. Ezeket a területeket pl. nem kell különösebben védeni, hiszen az otthoni szobánkat. általában nem fenyegetik betolakodók. Az ott elhelyezett jelzések pl. egy festmény, dísztárgyak stb. a tulajdonos személyes jellemzőiről közölnek valamit. A másodlagos területeken elhelyezett tárgyak általában kevésbé értékesek, ezek védik, foglalják a területet, amikor a használója nincs jelen. A terület határait más, nyilvánvalóbb módon is jelölhetjük, pl. egy “Belépés csak néprajz szakosoknak” feliratú tábla.

A nyilvános területeket egyszerűbb, könnyen elérhető tárgyakkal jelöljük, ilyen pl. a könyvtári asztalon hagyott füzet, vagy a székre akasztott esernyő.

A különböző fontosságú területek abban is különböznek, hogy a betolakodásra hogyan válaszolunk. A nyilvános területek nem különösebben fontosak, a terület tulajdonosának csak minimális jogai vannak. A betolakodásra a tulajdonos általában visszavonul. Ha az olvasóteremben valaki a helyünkre ült, annak ellenére, hogy ott volt a könyvünk az asztalon, akkor valószínűleg nem fogjuk felelősségre vonni, hanem egy másik helyet keresünk magunknak. A másodlagos területek már fontosabbak. A betolakodásra adott reakciót befolyásolja, hogy a betolakodónak milyen szándékot tulajdonítunk, a betolakodást szándékosnak vagy véletlennek észleljük. Az elsődleges területek határainak megsértése komolyabb következménnyel jár. A területünkre való betolakodást szándékosnak észleljük, mivel az illető nem vette figyelembe a nyilvánvaló határokat pl. a bezárt ajtót. A terület gazdájának nincs hova hátrálnia, a terület személyes identitását szimbolizálja, a betolakodásra erőteljesen reagál. 

A jelzések kifejezik azt is, hogy a területet mennyi ideig akarjuk birtokolni és az pszichológiailag mennyire fontos számunkra. A fontosabb értékekkel kapcsolatos jelölések tartósabbak, a személyes tárgyak általában jobb védelmet adnak. Ha a jelölés kétértelmű, pl. egy újságot hagyunk ott, amelyet valaki könnyen szemétnek nézhet, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy elfoglalják a helyet. A széken hagyott kabát, vagy táska jobban védi a helyet, mivel ezeket az újságtól eltérően, nemigen szokták otthagyni. Vannak helyek, ahol a jelölés egy kicsit másként működik. A vendéglői helyünket egy fél korsó sör valószínűleg jobban védi mint egy táska, mivel a sört nemigen szokták otthagyni a vendégek...

A területet nem csak tárgyakkal védhetjük. Ha moziban vagy színházban felállunk a helyünkről, kimegyünk, és valaki le akar ülni a helyünkre, akkor a szomszédaink szólnak neki, hogy ne üljön oda, mert a hely foglalt. Megfigyelték, hogy a szomszédok akkor is szólnak, ha nem kérjük meg őket, hogy foglalják a helyet és intézkedésük független attól, hogy mennyi ideig ültünk előtte ott. A székünket azonban csak átmenetileg őrzik meg, ha 15 percre megyünk el, akkor gondoskodnak arról, hogy senki se üljön a helyünkre, de ha a távollétünk 60 perc, akkor számíthatunk arra, hogy elfoglalják.

A terület fizikai megjelölése és a szomszédok gondoskodása mellett más mechanizmusok is segítenek a terület megőrzésében. Ha múzeumban egy műtárgyat néz valaki, akkor a szemlélő és a műtárgy közti területre nem lépnek mások. Itt a tekintetünk iránya jelöli meg a védett területet. Vannak országok, ahol az étterembe érkező emberek az asztalon elhelyezett késen és villán igazítanak egy picit, mielőtt elmennek a pulthoz az ebédet kiválasztani. Az evőeszközök megérintése és elmozdítása hatékony territoriális jelzés, az így megjelölt helyre nem fog más leülni.

Az elfoglalt terület nagyságát és a jelölés módját befolyásolták az egyes csoportok kulturális jellemzői és nemi hovatartozása. Megfigyelték, pl. hogy a strandon a németek határozottabban jelzik területük határait mint a franciák. A görögök a saját kertjükben elhelyezett szemeteszsákot ugyanolyan hamar eltávolították mint az amerikaiak, de ha a zsákot a ház előtti járdán helyezték el, az a görögöket már nem zavarta. Ez valószínűleg azt jelzi, hogy az amerikaiak a házuk előtti területet saját területüknek tartják, míg a görögök számára a ház előtti utca már a territórium határán túl van, közterület.

A csoportok különböztek aszerint, hogy azonos vagy különböző nemű tagjaik  voltak. Azt tapasztalták, hogy az azonos neműekből álló csoportok nagyobb helyet foglaltak el, mint a nőkből és férfiakból álló vegyes csoportok továbbá, hogy a vegyes csoportok több jelölést használtak, határozottabban fejezték ki, hogy hol vannak a területük határai. Az azonos nemű csoportok által elfoglalt nagyobb terület több potenciális kapcsolat, ismerkedés lehetőségét hordozta magában, mivel a más csoportokkal érintkező terület nagyobb volt. A vegyes csoportok kisebb, védhetőbb területre húzódtak össze, és a határaikat is markánsabban jelölték, ami azt jelezte hogy ők itt, nők és férfiak jól megvannak, az idegenek hagyják őket békén.

További nemi különbség volt, hogy a férfiak nagyobb területet igényeltek, ezt figyelték meg strandon, de így van ez hálószobákban is. A férfiak kevesebb tárgyat használnak a területük megjelölésére, könnyű belátnunk, hogy egy 44-es cipő, vagy egy boxkesztyű jobban távoltartja a betolakodókat, mint néhány női használati tárgy.

Bizonyos körülmények között könnyebben kialakul a territoriális viselkedés. A könyvtár hátsó részében, a fal mellett, a bejáratnak háttal ülve jobban magunkénak érezzük a területet, mint a középső, a bejárat felé néző székeken ülve. Megfigyelték, hogy egy falikútnál is többen megállnak inni, ha az valamivel, pl. egy kis korláttal le van kerítve.

A territoriális viselkedés kapcsolatban áll a dominanciával és az egyénnek a csoport hierarchiájában elfoglalt helyével. A rendelkezésre álló helyek nem egyformák, vannak jobb, kellemesebb, kívánatosabb helyek. Ezeket a helyeket domináns személyek foglalják el, ők azok akik a csoportban meghatározó szerepet játszanak, a többieket utasítják, szóban vagy fizikailag fenyegetik.

Azt, hogy valaki milyen sikeresen kontrollálja a dolgokat, attól is függ, hogy az illető hol van. Általában a terület tulajdonosa, aki “otthon van” képes a látogató fölé kerekedni. Ez különösen az elsődleges területén van így. Megfigyelték, hogy a kollégiumi szobájukban lévő diákok a beszélgetések során előnyben voltak a látogatóikkal szemben. Más helyzetekben is azt tapasztalták, hogy a tárgyalások során a házigazda előnyösebb helyzetben van, az együttműködést igénylő feladatokban dominánsabb.

A munkahelyi státusviszonyok is korrelálnak a territorialitással. A legkívánatosabb irodák a magasabb státusú, a hierarchiában magasabban elhelyezkedő embereké, ezek azok melyek a folyosó közepén helyezkednek el, a főnökhöz közel, könnyen elérhető helyen. Ezek nagy alapterületű, jó minőségű bútorokkal ellátott helyiségek. A dolgozók és a látogatók a szervezeten belüli rang jelzéseként észlelik az iroda helyét.

Megfigyelték, hogy ha különböző státusú emberek saját irodájukban vagy a másikéban találkoztak, akkor a mindig a házigazda volt az aki a kézfogást kezdeményezte, de az hogy a látogató hova ült le, függött a rangtól. Ha a főnök irodájában történt a találkozás, akkor a főnök hellyel kínálta a látogatót, leültette a vendég-székbe, vagy finoman megkérdőjelezte ottléte jogosultságát pl. így: “Mit tehetek önért?”. Ha az alkalmazott irodájában voltak, akkor a főnök vendégként is minden kérés nélkül leült.

A területünket igyekszünk a magunk képére formálni. A kertészkedés, udvari munka kapcsán lehetőségünk van a szomszédokkal kapcsolatot teremteni, megismerkedni. Emiatt ez a tevékenységünk javíthatja a szociális kapcsolatokat.

Egy vizsgálatban azt tanulmányozták, hogy a diákok hogyan díszítik a kollégiumi szobájukat, hogyan próbálják azt saját képükre formálni, kellemesebbé tenni. A dekorációk többek között abban különböztek, hogy mennyire széleskörű érdeklődés nyilvánult meg bennük. Voltak diákok akiknek a szobáját sokféle dekoráció díszítette, sportfotók, színházzal, filmmel egyéb művészetekkel kapcsolatos plakátok, személyes fényképek, az egyetemi klub illetve a campus térképe stb. és voltak akik sokkal kevesebbféle dekorációt helyeztek el a lakhelyük falán. A vizsgálat eredményei szerint az alapján, hogy az elsőéves hallgatók hogyan próbálták a maguk képére formálni közvetlen környezetüket bejósolható volt, hogy az év végén maradnak-e és folytatják az egyetemet vagy pedig otthagyják. A távozásban nem tanulmányi okok játszottak szerepet. A távozó diákok falán leginkább otthoni képek, levelek, virágok voltak elhelyezve. Lehetséges, hogy a diákok szobájában elhelyezett dekorációk ténylegesen befolyásolták a másokkal való kapcsolatukat. Ha a szobába érkező vendég sok és sokféle érdekes képet lát a falon, akkor könnyebben alakul ki beszélgetés, a sportról, zenéről, az egyetemi klubról vagy mindenféle másról,  könnyebben kiderül a közös érdeklődés, szövődnek barátságok, mintha csak néhány otthoni emlék díszíti a környezetet.

Azt tapasztalták, hogy a nők több személyes vonatkozású tárggyal veszik körül magukat ilyenek pl. a családi képek, barátok képei, míg a férfiakat körülvevő tárgyak általában kevésbé személyesek voltak, több volt a sporteszköz, sztereo készülék stb.

Az ahogy környezetünket kialakítjuk és személyessé tesszük, lehetővé teszi, hogy bizonyos tulajdonságokat hangsúlyozzunk. A tulajdonságok, melyeket hangsúlyozunk nem feltétlenül igazak ránk. Ez tulajdonképpen egy üzenet, amely alapján a szemlélő benyomást formál rólunk. Egy kísérletben azt tapasztalták, hogy a fényképen szereplő ember megítélését befolyásolta az, hogy a fénykép szép vagy kevésbé dekoratív szobában készült. A szép szobában lévő emberről úgy gondolták, hogy energikusabb, nagyobb jólétet és magasabb presztízsű foglalkozást tulajdonítottak neki. Egy valós helyzetben azt tapasztalták, hogy az interjúkészítő személyek hosszabb interjút készítettek ha az alany szobája szép volt.

A territoriális jelzések kifejezhetik az etnikai azonosságot is. Megfigyelték pl. hogy a tucsoni mexikói származású emberek házait általában drótkerítéssel veszik körül, míg az angolokét nagyon ritkán. Egy székely kapu is világosan jelzi, hogy a ház lakója magyar.

A kép, melyet területünk megjelölésével magunkról másokban ki akarunk alakítani nem feltétlen pozitív. A graffitik, esetenként vandál cselekedetek néha negatív képet keltenek a szemlélőben és a terület gazdájának valamely szubkultúrához való tartozását hangsúlyozzák.

A lakókörnyezet

Érdekes terület a lakókörnyezetünk és otthonunk lélektani vonatkozásainak vizsgálata. Ezzel kapcsolatban kevesebb az empirikus adat, az elképzelések jó része intuitív jellegű, mélylélektani párhuzamokon alapul. Az otthon fogalom alatt nem csupán a fizikai helyet értjük, hanem annak szociális, kulturális, kognitív vonatkozásait is. Az otthon az emberi lét gyökere, létezésünk központi helye, a biztonság, az elindulás és a visszatérés szimbóluma. Az otthon, az a fizikai hely, melyet az ember gyermekkorában otthonként élt át, jelentős hatással van a későbbi élményeire.

Az otthon fogalom empirikus vizsgálata során először azt próbálták megérteni, hogy a gyerekek számára a ház fogalom mit jelent. 4-7 és 11 éves gyerekek ház rajzait vizsgálva azt láthatjuk, hogy a fogalom fokozatosan alakul ki. A legkisebbek egy sztereotip házat rajzolnak, a nagyobbak rajza a határoló vonalakon belüli részleteket is tartalmazza, végül a legnagyobbak már egy saját, személyre szabott, egyedi házat rajzolnak.

A jungi szemléletű pszichológusok az otthont egy, a kollektív tudattalanunkban lévő fogalomként fogják fel. A kezdetleges ház a kunyhó, formájában is az anyaméhhez hasonlít, amely megvéd, szorosan körbevesz bennünket, biztonságot nyújt. Mások azt hangsúlyozzák, hogy az otthon legfontosabb jellemzője, hogy a gyökereinket jelenti. Ha vannak gyökereink, van biztos pont az életünkben, akkor szabadabban mozgunk a világban, hiszen tudjuk, hogy van egy biztonságos hely ahová visszatérhetünk. A pszichoanalitikus Winnecott szerint a gyermeki személyiség fejlődésében igen lényeges a fokozatos önállósodás. Miközben a gyerek a szülőktől eltávolodik és a félelmetes világgal kapcsolatba kerül, kínzó félelmet él át. Winnecott ezt szeparációs szorongásnak nevezi. Igen fontos, hogy a gyerek visszatérhessen a szülőkhöz és feltöltődjön bizalommal, érezze hogy törődnek vele és bármikor visszatérhet, ha szüksége van rá. Az otthon is ilyen, biztonságot nyújt és így bátrabban, szabadabban mozgunk a világban, mert tudjuk, hogy van hová visszatérnünk. Mások úgy gondolják, hogy a fejünkben levő ház, otthon fogalomban legbelső énünk, a self fejeződik ki.

Az otthon a gyökereket és a folyamatosságot is jelenti. Lehet, hogy szüleinktől örököltük és a nagyszüleink is laktak benne, több generáció születése és elmúlása kapcsolódhat hozzá. A múlttal, az eredettel való kapcsolatunkat jelenti. A múlt emlékei nem feltétlenül az otthon fizikai jellemzőnek felidézését jelenti. Megvizsgálták olyan emberek emlékeit, akik elköltöztek otthonukból és később visszatértek meglátogatni. Azt találták, hogy a visszaemlékezésekben a hangsúly inkább a fontos élményeken volt, mintsem a helyek fizikai jellemzőin.

Az otthon jelenti a kényelmet, a melegséget, a helyet ahova visszavonulhatunk a világ nyilvánossága elől. Itt lehetőségünk van a regenerációra, a feltöltődésre. A lakásokban számos ajtó, függöny véd bennünket és zárja el a az intimebb területeket az idegenek elől. Az, hogy időnként visszavonulhassunk a külvilágtól, az önbecsülésünk megtartásához is szükséges. Ha lehetővé teszzük, hogy a gyerek időnként elvonuljon, akkor nagyobb lesz az önbizalma, megtanulja hogy a másokkal kapcsolatos viselkedését hogyan optimalizálja, otthon és a világban. Az otthon birtoklása érintőlegesen kapcsolódik a visszavonultsághoz. A saját ház nehezebben áthágható, biztonságosabb határt jelent, mint a bérelt ház.

A lakók saját személyiségüket is beleviszik a lakás berendezésébe és dekorációjába. Az otthon bizonyos fokig kifejezi a benne lakókat, a self-fogalom szimbolikusan megjelenik benne. Cooper az otthon berendezésének különböző jellemzőit írta le és úgy találta, hogy azok megfelelnek a személyiség konkrét megnyilvánulásainak. Ha az otthon és a self lényeges jellemzőikben megfelelnek egymásnak, akkor az a harmónia érzését adja.

A nők és férfiak között különbséget találtak abban a tekintetben, hogy az önazonosságuk kifejezésében az otthon milyen szerepet játszik. A legfontosabb különbség az volt, hogy a nők jobban tekintenek az otthonra úgy, mint az önazonosság kifejezőjére. A lakás berendezésében, a dekorációban, az összkép kialakításában a nőknek van meghatározó szerepük. Az otthonnal kapcsolatban a nőknek több intim asszociációjuk van, a férfiakat gyakran betolakodóként említik, akik nagyobb területet szeretnének megkaparintani. A tartalomelemzés szerint az otthon a nők számára elsősorban az érzelmek forrása, biztonságos, családi hely. A férfiak kevésbé dolgokat említettek az otthon fogalom kapcsán vagy ha mégis, az inkább saját gyerekkori otthonuk volt.

Egy izraeli vizsgálatban azt kérdezték meg az emberektől, hogy hogyan érzik, kié a lakás, és azt, hogy kit reprezentál, kinek a személyisége jelenik meg benne. A megkérdezett nőknek csak 20%-a vallotta csak, hogy az egész lakás hozzájuk tartozik, de 50%-uk úgy éreztek, hogy az ő személyiségüket fejezi ki. Férfiaknál ugyanez az arány 31 ill. 17% volt.

Ez valószínűleg kapcsolatban áll a nemi szerepekben lévő különbségekkel. A nők általában több időt töltenek otthon és a házimunkát is másként fogják fel mint a férfiak. A szocializáció során megtanuljuk, hogy más a női és a férfi szerep. Még a tv műsorokban szereplő nők és férfiak között is különbség van. A nők több házimunkát végeznek, míg a férfiak inkább magasabb presztízsű otthonon kívüli dolgokkal foglalkoznak. Ez a különbség megjelenik a gyermekkönyvekben és a gyerekek játékaiban is. A nemi szerepazonosság 3-4 éves korra kialakul. A lányok játékaiban többször jelenik meg a babaház, az öltöztetés, a háztartás, míg a fiúkéban hangsúlyozottan megjelenik a külső környezet, autók, városok stb.

Az otthonok térbeli kialakítása befolyásolja a társas kapcsolatok alakulását. A közösen használt nagyobb helyiség jó lehetőséget teremt a beszélgetésekre, természetesen arra is szükség van, hogy időnként visszavonuljunk a saját kuckónkba. Ha az otthonra gondolunk, akkor gyakran a család és a barátok jutnak eszünkbe, pl. az hogy vacsora után milyen jókat beszélgettünk vagy hogy egy-egy névnapon ott volt nálunk az összes barátunk. Az otthon fogalmunk kialakulásában a múltbeli emberi kapcsolataink meghatározó szerepet játszanak. Gyakran magunk alakítjuk otthoni környezetünket, van mikor bennünket alakítanak és alkalmazkodnunk kell, leggyakrabban a kettő egyszerre történik. Vannak otthonok amelyekben szigorú rend uralkodik és a gyerekek kötelesek alkalmazkodni szüleik beszabályozott életstílusához. Betartják a pontos ebédidőt, mindig időben mennek aludni... Más otthonokban inkább a szülők alkalmazkodnak a gyerekekhez. Általában az otthonok része a tv, amely az

otthoni környezet egyik meghatározó eleme. A “televíziós családok” több időt töltenek otthon és kevesebb időt fordítanak tv nélküli közös családi tevékenységre. A kommersz filmek által sugallt erőszakos, agresszív problémamegoldási módok és a bennük megjelenő torz értékrend káros hatása mellett a sok tv nézés negatív hatása valószínűleg évekkel később, szociális elszigeteltség formájában is jelentkezik.

A házak, otthonok formáját, téri kialakítását befolyásolja a kultúra, emiatt nem értelmezhetjük a szokásos nyugati felfogás szerint, mert igen sok ember, aki más kultúrában él, egészen másként értelmezi azt. Az értelmezésbeli különbségekben a fizikai tényezők mint pl. az építési módszerek, a felhasznált anyagok másodlagosak. A leglényegesebbek a szociokulturális tényezők, így az életmód, a társadalmi rend, az alapvető szükségletek, a családszerkezet, a társadalomnak a női-férfi szerepekkel kapcsolatos felfogása, a visszavonultság és a territorialitás szükséglete. A ház fogalmának értelmezésekor figyelembe kell vennünk az egyes helyiségek szimbolikus és fizikai jellemzőit, a család általános tevékenységrendszerét, azt hogy ki használja az egyes helyeket, mikor és mennyi időt tölt ott, milyen szabályok kapcsolódnak az egyes helyek használatához, hogy az egyes csoportok melyik hellyel azonosulnak leginkább. A kulturális különbségek bonyolult hatását jelzi az a tapasztalat is, hogy a nyugati típusú lakóhelyeket nem mindenki találja megfelelőnek. A Motilone indiánok és ausztrál őslakók, akik korábban sötét, ablaktalan házakban laktak, egyáltalán nem érezték jól magukat a világítással és szellőzéssel ellátott nyugatias házakban. Olyan építészeti megoldásokat kell tehát alkalmazni, amelyek megfelelnek a helyi közösség tudatában lévő otthon fogalomnak.

Ha az emberek választhatnak, hogy milyen házban laknak akkor, nem túl meglepő módon, legszívesebben a különálló egycsaládos házat választják. Ezekben jobban érzik, hogy maguk kontrollálják a környezetüket, más emberek nem akadályozzák elképzeléseik megvalósítását. Az önálló ház nagyobb lehetőséget biztosít az önkifejezésre is. A ház a kert, a kerítés kialakítása, színe stb. mind lehetőséget adnak arra, hogy valamit megjelenítsünk magunkból. Az, hogy milyen stílusú házakat pl. a modern vagy a hagyományos stílusúakat kedveli valaki, függ a személyiségétől. Egy, tizenévesekkel folytatott vizsgálatban azt tapasztalták, hogy a legfontosabb személyiségtényező a modernség, a humanizmus, az ingerkeresés és a territorialitás volt. Ezen tényezők nagymértékben befolyásolták a választásokat. Mint azt korábban láttuk, a zsúfoltság is azok számára volt nehezebben elviselhető, akik számára a kontroll fontos érték, akik inkább az individualisztikus értékeket választják, szemben az együttműködést hangsúlyozó kulturális normákkal.

A kontroll és a függetlenség megtartása különösen öregkorban válik kritikus kérdéssé. Egyre több ember él öregotthonokban, egyházi szeretetotthonokban, garzonházakban. A változás és a kontroll csökkenése erőteljes érzelmi reakciót, stresszt jelent számukra, hiszen az önálló otthon birtoklása a függetlenséget is jelenti. A gondoskodás és segítség mellett igen fontos számukra, hogy környezetük kontrollját lehető legnagyobb mértékben megtartsák. Fontos, hogy ezek az épületek tartalmazzanak személyes tereket is. Kisebb stresszel jár ez a helyzet, ha lehetőségük van az ott lakóknak saját bútoraikat használni, eldönthetik, hogy közösen vagy önállóan akarnak étkezni, ha meghatározhatják, hogy miben van szükségük segítségre és miben nincs.

Az iskola

A hagyományos iskolák, mint tapasztaltuk általában hosszú folyosókból és azokból nyíló osztálytermekből állanak. Az órákat elkülönült, zárt terekben tartják. A 60-as 70-es években számos iskolában kísérleteztek nyitott, falak és folyosók nélküli téri megoldásokkal. Ezekben az iskolákban nincsenek falak és ajtók, a gyerekek közvetlenül mozoghatnak a különböző programok között. Természetesen ha nem mozognak is, akkor is sok inger éri őket. Úgy gondolták, hogy a nagyobb szabadság és a belső motiváció nagyobb szerepe miatt az ilyen iskolában tanuló diákok autonómabbak és a feladatvégzésben kitartóbbak lesznek mint a hagyományos iskolákban tanuló társaik. Az eredmények azonban nem feletek meg a várakozásoknak. A túlságosan sok nyitott tér miatt a diákok kevésbé vonódtak bele a feladatokba, a figyelmük gyakrabban elkalandozott. Az ilyen iskolában tanuló elsősök rosszabbul olvastak, a harmadikosoknak pedig kisebb volt a szókincse és gyengébben számoltak, mint a hagyományos iskolában tanuló társaik. A túl sok inger kisebb intimitást eredményezett, a gyerekek sokat lődörögtek tétlenül, kevesebb barátjuk volt és agresszívabbak is voltak.

Óvodásoknál is próbálkoztak hasonló megoldással. A lényeg az volt, hogy a különböző tevékenységek egy térben folytak. Az egyik csoport pl. festett, a másik pedig ugyanabban a szobában épített vagy éppen mesét hallgatott. A gyerekek figyelme időnként elkalandozott és a szoba másik részében látott vagy hallott dolgokat kapcsolatba hozta azzal, amit éppen csinált. Az egymástól távoli fogalmak szokatlan összekapcsolása fontos lépés az alkotó gondolkodásban. A módszer eredményességéről nincsenek adatok, bár a feltételezés, hogy a megfelelő téri elrendezés segíti a kreativitást, megalapozottnak tűnik.

Megvizsgálták, hogy milyen kapcsolat van a tanulók tanteremben elfoglalt helye és tanulmányi eredménye között. Azok a főiskolások akik szerették az iskolájukat és hajtottak, elöl szerettek ülni. Több vizsgálatban is azt találták, hogy a tanárhoz közelebb ülők kellemesebben érezték magukat a teremben. Az órák alatt a tanárok különösen az elöl-középen ülő diákokra figyelnek, a tanár-diák interakció itt hatszor nagyobb volt mint a szélsőbb helyeken. Akik elöl ültek azok eredményesebben is tanultak. Érdekes módon, az elöl-középen ülők akkor is aktívabbak és elégedettebbek voltak, ha nem ők maguk választották meg a helyüket, hanem odaültették őket.

A tantermekben a diákok különböző távolságra ülnek a tanártól. A szokásos méretű osztálytermekben a távolságnak nincs jelentős szerepe, de a nagyobb előadótermekben a távolabb ülők nagyobb figyelmi erőfeszítést kell tegyenek, hogy követni tudják az előadót. Az elhelyezkedéssel kapcsolatban a másik lényeges szempont az orientáció. Ha a tanulók a szokásos módon szemben ülnek a tanárral, és közel ülnek ugyan egymáshoz de egymás hátát látják, az a feladatra irányuló viselkedésnek kedvez, míg ha a tanulók közt szemtől-szembe kapcsolat van, az segíti az interakciókat, könnyebben alakul ki a beszélgetés.

A csoportok mérete és a szúfoltság minden életkori csoportban jelentős hatással volt az oktatásra. Az óvodás csoportokban nagyobb zsúfoltság mellett megszaporodtak a konfliktusok, a gyerekek kevésbé aktívan játszottak. Ha a csoportok kicsik voltak, vagyis a csoportlétszám 15 alatt volt, akkor a hangulat családiasabb volt, a gyerekek együttműködőbbek és ötletesebbek voltak, több volt a fantázia-játék az óvónők aktívabbak és szociábilisabbak voltak és kevésbé utasítgatták a gyerekeket. A gondozó-gyerek arány ideális értéke 1:10 volt.

Iskolákban is azt tapasztalták, hogy zsúfoltság esetén több volt a konfliktus, a diákok aktivációs szintje  magasabb volt, amit a bőr vezetőképességének növekedése jelzett. A zsúfoltság elsősorban a fiúk viselkedését befolyásolta. A kisebb létszámú osztályokban jobb volt a tanulmányi eredmény, bár a legjobb képességű diákokat az osztálylétszám nemigen befolyásolta. Úgy találták, hogy 15 fős osztálylétszám alá nem érdemes menni. A kisebb osztálylétszám természetesen nem csak a tanulmányi eredmény, hanem az érzelmi kapcsolatok szempontjából is kedvezőbb.

A létszám és a sűrűség az egyetemek, főiskolák működését is befolyásolja. A kisebb helyeken a hallgatók jobban belevonódnak az oktatásba, több feladatot kapnak, keményebben kell dolgozniuk. A speciálkollégiumok is csak a hallgatók nagyobb aktivitása mellett tarthatók meg, hiszen a hallgatói létszám gyorsabban növekszik, mint a meghirdetett kurzusok száma és így a csoportok kisebb létszámúak. A kisebb létszám mellett a hallgatók önállóbbak, produktívabbak és nagyobb felelősséget vállalnak. Többet találkoznak a diáktársakkal és az egyes tanárokkal is, mert kevesebb az oktató és emiatt ugyanaz a tanár az évek során többször is előfordul. A diákok és tanárok jobban megismerik egymást, személyes kapcsolatok alakulnak ki. A nagy egyetemeken a diákok könnyen névtelenné válnak, az oktatás személytelen, bürokratikus gépezetként működik, ahol az egyén részvétele és felelőssége kevésbé lényeges.

 

Az emberi viselkedés a természetes környezetben

Ha a természetben vagyunk valahol, egy kanyargós erdei úton, körülöttünk hegyek, virágzó fák, gyakran érezzük úgy, hogy órákig ott tudnánk ülni, hogy a látvány különös hatással van ránk. Szinte érezzük, hogy minden porcikánkat átjárja a nyugalom. Máskor egy sziklapárkányon megkapaszkodó fenyő vagy egy szeszélyesen kanyargó patak ragadja meg a figyelmünket és indít el bennünk messzire vezető gondolatokat. Semmi kétség, hogy egészen más a természetben lenni, mint a városban. Ha az embereknek fényképeket mutatunk és azt kérjük, hogy csoportosítják őket, akkor a legtöbben az egyik csoportba helyezik a természetes környezetet ábrázoló képeket, ide kerülnek a fák, hegyek, dombok, vizek. A másik csoportba az ember alkotta építményeket is tartalmazó képek kerülnek, városok, épületek, távvezetékek stb. A természetes és mesterséges környezet közti különbségtételnek valószínűleg ősi oka van. Az évmilliók során a természethez való alkalmazkodás részeként idegrendszerünk úgy alakult, hogy leghatékonyabban abban a természetes környezetben képes működni, amelyből származunk. Őseink valószínűleg sokáig éltek szavanna típusú természetes területeken. Az ilyen környezetben viszonylag könnyen lehetett táplálékot szerezni, ugyanakkor a ragadozók ellen kellő védelmet nyújtott, különösen ha jó búvóhelyek, sziklák, barlangok is megtalálhatóak voltak rajta. Fontos volt, hogy a szükségletek kielégítésével kapcsolatos ingereket gyorsan és hatékonyan feldolgozzuk, megértsük és bejósoljuk. Idegrendszerünk genetikusan úgy van programozva, hogy hatékonyabb a természetes vagy az ahhoz hasonló környezetben, a mesterséges környezetben kevésbé hatékonyan működik.

A környezettel kapcsolatos viselkedésben a tanulás is szerepet játszik. A természettel kapcsolatos attitűdünk függ a kultúrától, amelyben élünk. A nyugati kultúra meg akarja hódítani a természetet, a keleti emberek inkább a vele való egységet keresik. A kultúra befolyásolja a környezet észlelését is. A nomád kultúrák a teret pl. kevésbé körülhatárolhatónak tartják. A vadonban élő embereknek differenciáltabb szókincsük van a természeti folyamatok leírására. Az eszkimók pl. egy tucat szót használnak a különböző szelek megnevezésére és a különböző hóféleségekre szintén. Életbennmaradásukhoz mindkét környezeti tényező differenciált észlelésére szükség van. Ezt biztosítja a nyelv amikor a maga kategóriarendszerével meghatározza a környezet észlelését.

A természettel kapcsolatos élmények egy kultúrán belül sem teljesen egységesek. Maslow motivációs elmélete szerint az emberi viselkedést meghatározó motívumok egy hierarchikus rendszert alkotnak. Legalul helyezkednek el a fiziológiai szükségletek, ezt követi a biztonság, a szeretet, a megbecsülés, a kognitív szükségletek, az esztétikai szükségletek, majd az önmegvalósítás szükséglete. Az egyes motívumok hatása akkor jelentkezik, ha az alacsonyabb szinten lévő motívumok kielégülést nyertek. Eszerint a környezetben rejlő rend, szépség, harmónia akkor jelent igazán valamit a számunkra, ha az alacsonyabbrendű szükségleteinket illetően nem szenvedünk hiányt.

Könnyen beláthatjuk, hogy a természetes környezetre nem úgy reagálunk, mint csupán egyszerű jellemzők egy csoportjára, hanem inkább úgy, mint ami számunkra mélyebb jelentéssel rendelkezik, amely mélyen megmozgatja érzelmeinket és amelyből energiát meríthetünk.

Kérdés, hogy miért van ez így, milyen értékeket jelent számunkra a természet. Először is pihenést nyújt számunkra. A hétköznapok sokféle, gyakran kaotikus ingereivel szemben a természeti környezet békésebb mint a városi. Számos irodalmi műben találhatunk nyugalmat árasztó tájleírásokat. A természetben levő ingerek könnyedén megragadnak bennünket. Nem kell energiát fordítanunk arra, hogy kikapcsoljuk a sok-sok zavaró inger hatását. A természetben végzett tevékenységek során a szándékos figyelmi mechanizmusunk pihenket, mert a természetes környezet jellemzőit kis figyelmi erőfeszítéssel képesek vagyunk követni. Így felkészülhetünk a következő kaotikus ingeráradtra, amellyel majd a városba visszatérve, a hétköznapokban találkozunk. Egy vizsgálatban a személyek figyelmi teljesítményét mérték, egy hibakorrekciós olvasási feladatban nyújtott teljesítmény alapján. Azt találták, hogy a természetben eltöltött vakáció hatására a figyelmi teljesítményük jelentősen és hosszabb távon is javult.

Vannak akik úgy gondolják, hogy a természeti környezet azért van ránk jó hatással, mert a természetes környezetben határozottabb az az érzésünk, hogy kontrolláljuk a dolgainkat, hogy képesek vagyunk valamire. A campingező, túrázó, evező csoportok tagjai valóban úgy érzik, hogy megfeleltek egy kihívásnak, teljesítettek és ha kicsivel is de meghaladták addig észlelt határaikat. Az önbizalmuk nő, az énképük pozitívabb lesz. A természet relatíve nem fenyegető, a természet olyan, amilyen, de nem ítél meg bennünket, esetleges ügyetlenkedésünket nem követi a mindennapi környezetünkben megszokott kemény és azonnali visszajelzés. A természet nyugodt békés jellege hozzájárulhat ahhoz, hogy az én és a természet közti határokat tompábbnak érezzük és úgy érezzük, hogy egyek vagyunk a természettel. A természet az önkifejezés eszköze is lehet. A városi kerteket saját képünkre formáljuk, hozzánk tartoznak és az önkifejezésünk eszközei is.

A természet mélyebb jelentést is képvisel. A természet magát az életet szimbolizálja, a növekedés és változás képességét, az élet és halál, a ciklikus körforgás rendjét. Azt, hogy mindig van újrakezdés, a tél után majd a tavasz jön és a nyár. Az időnek meg van a maga rendje, nem érdemes sürgetni a dolgokat, hiszen ha a virág idő előtt kinyílik, lehet hogy elviszi a fagy és a szőlő sem fog hamarabb megérni, akárhogyis sürgetnénk. Egy forrás láttán sok embernek jut eszébe a kezdet, a születés, az anyaméh. Egy patakot vagy vízesést látva gyakran gondolunk a kontinuitásra, a végtelenségre. Ezek az élmények lényegesen eltérnek a szokásos városi élményektől, főleg az olyan emberek esetében, akik gyors, kontrollálhatatlan változásnak látják a körülöttük lévő világot.

A természetben felüdülést, kikapcsolódást kereső emberek száma az utóbbi évtizedekben jelentősen emelkedett. Egyre többen és egyre gyakrabban érezzük úgy, hogy szükségünk van az ott megszerezhető élményekre. Míg korábban a magányt, nyugalmat kereső emberek jártak kirándulni, addig mostanában kényelmesebb, szociálisan orientált baráti társaságok. Ez új problémákat vet fel, a kirándulóhelyek lassan zsúfolttá kezdenek válni, sérül a növényzet, szennyeződik a talaj stb. Sok helyen megpróbálják megszervezni a látogatók programját úgy, hogy olyan élményekkel találkozzanak amilyenekre vágynak és ne is érezzék túlságosan a szabályozottságot. A motivációs vizsgálatok azt jelzik, hogy sokféle okból keresik fel az emberek a természetet. A motívumok némileg kapcsolatban álltak azzal, hogy egyébként mit csinált az illető.

A természet gyógyító hatással van ránk. Míg stressz hatására a fiziológiai működéseink jellegzetesen megváltoznak, emelkedik a szívritmusunk, a légzésszámunk stb. a természettel találkozva ellentétes irányú változásokat tapasztalhatunk. Csökkent pl. a szívritmus és az egész vegetatív idegrendszerünk működése a nyugalom és a tartalékok felhalmozása irányába mozdul el. A természetélmények a mentális egészségünkre is jó hatással vannak. Emelkedik az emberek önbecsülése, az élettel való elégedettsége. Egy vizsgálatban azt találták, hogy egy 14 napos természetjáró program eredményeként a résztvevőknél pozitív változásokat tapasztaltak. Érzelmeik kiegyensúlyozottabbak lettek, koncentráló képességük javult, énképük pozitívabb lett és derűsebbnek látták a világot. Az emberek átélik az énjük és a mindenség közti egységet, a személyes problémák kisebbnek tűnnek, és jobban elfogadják önmagukat. Ha az embereknek természetet ábrázoló képeket mutatnak, jobb lesz a kedvük, mintha ugyanolyan komplexitású városi környezetet vetítetnének nekik. A városi környezet hatására szomorúbbá válunk.

Azt is megfigyelték, hogy a betegek gyorsabban gyógyultak és kevesebb gyógyszerrre volt szükségük, ha olyan kórházi szobában voltak, amelyből zöld növényzetre, parkra. lehetett látni.

Sokan úgy gondolják, hogy az emberek az erdőben a magányt keresik, de ez valójában nem így van. Egy vizsgálatban azt találták, hogy az erdőt járó embereknek csak 2%-a van egyedül. Sokszor valamilyen társas hatásra választjuk az erdőjárást vagy az evezést. A természetben nem csak a fizikai, hanem a szociális környezetünk is befolyásolja, hogy mit teszünk, hogyan viselkedünk. Bár mindnyájunkra jótékony hatással van a természetes környezet, az emberek nem teljesen egyformák abban, hogy mennyire kedvelik az ilyen élményeket. Az emberek környezettel való kapcsolatát befolyásolja ez a személyiségvonás. Ez azt jelenti, hogy az egyes emberek konzisztens módon viszonyulnak a környezetükhöz, adott esetben a viselkedésük bejósolható. Ezt a személyiségvonást akár “vadonkedvelő-urbánus” skálának is nevezhetnénk.

Az emberek néha különös dolgokat művelnek a természetben. Vannak akik kora hajnalban kiülnek a folyópartra és ott ülnek egész nap a tűző napon egy horgászbottal, holott nem is szeretik a halat, mások esőben, fagyban járják a puskával az erdőt, ismét mások pedig veszélyes, fáradságos dolgot művelnek, barlangokba ereszkednek le vagy sziklafalakra másznak fel. Sokféle ilyen tevékenység érthetetlen lenne, ha nem járna valamilyen pszichológiai jutalommal. Sokféle pszichológiai szükségletet elégíthet ki egy tevékenység, ilyen pl. a teljesítmény szükséglete: érezzük, hogy nem mindennapi az amit elvégeztünk, amikor eveztünk mondjuk 60 kilométert, a valahová tartozás szükséglete: érezzük, hogy jó barátokkal vagyunk akik segítenek kihalászni a felborult hajónkat és megosztják velünk az ennivalójukat és végül, evezés közben esztétikai élményekkel is gazdagodunk. Egy adott élmény jelentése természetesen, függ az illető személyiségétől és korábbi élményeitől.

Ha megkérdezzük az embereket, hogy miért mennek a természetbe, akkor sokan azt mondják, hogy a feszültségtől szeretnének megszabadulni. Ha megnézzük viszont, hogy mit csinálnak ugyanezek az emberek a természetben, akkor azt láthatjuk, hogy a legtöbb szabadidős tevékenység kihívás jellegű, meg kell küzdenünk valamivel. Vagyis úgy tűnik, hogy az emberek nem általában a dolgoktól akarnak menekülni, hanem egészen konkrét, stresszt okozó dolgoktól. Ilyen pl. a zaj, a tömeg, a bejósolhatatlanság vagy a társas korlátozás.

Az embereket zavarja a tömeg, sok szabadidős tevékenységben mégis nagy társasággal veszünk részt. Vagyis nem az izoláció a lényeg, hanem bizonyos fajta társas ingereket akarunk kontrollálni. Gyakran egy csoport kedvéért veszünk részt valamilyen tevékenységben és a csoport a természetben való tevékenységünket is befolyásolja. Más történik ugyanazon a helyen, ha a családunkkal, barátainkkal vagy egy iskolai osztállyal vagyunk ott.

Ha később visszatérünk egy helyre akkor nem csak a fizikai környezet, amit látunk, határozza meg, hogy hogyan észleljük az adott helyet, hanem a múlt élményei is befolyásolják és minél többször megyünk vissza egy helyre, annál kevésbé lényegesek az adott hely fizikai jellemzői, a hely észlelését egyre inkább a múlt élményei határozzák meg.

Az ember tehát maga is szerepet játszik abban, hogy milyennek észlel egy adott helyet. Megfigyelték, hogy ha egy adott területnek a neve nemzeti park, akkor az kellemes képeket vált ki az emberekből, még akkor is, ha semmi mást nem tudnak róla. Egy pihenőhely nevét egy szimpatikusabb hangzásúra változtatva a látogatók száma jelentősen megnőtt. Az autóstopposok, akik egyik városból a másikba utaznak, az utat három zónára osztják magukban és úgy észlelik, hogy a városhoz közeledve a forgalom nő, holott valójában az áthaladó autók száma nem változik.

Az, hogy városi emberek milyennek látnak egy parkot, az attól is jelentősen függött, hogy kik használták, a használók etnikai hovatartozása, életkora és társadalmi státusa egyaránt befolyásolta, hogy a fizikailag ugyanúgy kinéző parkokat az emberek milyennek észlelték.

 

Környezeti kockázatok észlelése

Környezetünk számos veszélyt rejt magába. Árvizek, közlekedési balesetek, mérgezések, lövöldözések gyakran szerepelnek az újságokban. A túlélés szempontjából lényeges, hogy a veszélyes dolgokat elkerüljük. Az emberek az újságokban tv-ben találkoznak a kockázati tényezőkkel, a balesetek, katasztrófák túlélői gyakran részletesen beszámolnak a veszélyekről, néha szakértők is elmondják a véleményüket.

Ha valakinek nincs egy adott kockázati tényezővel kapcsolatban előzetes véleménye, akkor lehetősége van a rendelkezésére bocsátott információ alapján a probléma megfogalmazására. Ilyenkor is fontos, hogy hogyan mutatják be neki az adatokat. Más lesz a véleménye akkor, ha egy adott orvosi probléma ismertetése kapcsán halálozási- és más, ha túlélési arányról beszélnek neki. A már kialakult vélemények makacsul ellenállnak a változtatásnak, mivel a meglévő vélemények befolyásolják azt, hogy hogyan értelmezzük az új információt.

A kockázat észlelésével kapcsolatos pszichometriai vizsgálatok a kockázatok észlelt és még elfogadhatónak tartott mértékét vizsgálták. A kockázatot befolyásolták olyan tényezők, mint az akaratlagosság, a félelmetesség, az ismeret és a jelenség kontrollálhatósága.

 

Befolyásolta továbbá, hogy

·   Milyen előnyöket nyújt az adott kockázati tényező a társadalomnak.

·   Egy átlagos évben hány halálesetet okoz az adott tényező.

·   Egy katasztrofális évben hány halálesetet okoz.

·   Mekkora a halálesetek száma más kockázati tényezők által okozotthoz képest.

 

Az általunk észlelt kockázat mértéke sokszor eltér az adott kérdés szakértőinek ítéletétől. Ez látható az alábbi táblázatból is, amely Slovic (1987) vizsgálati eredményeinek egy részét tartalmazza.

 

 

Tevékenység vagy technológia	diákok	szakértők
nukleáris energia	1	20
kézifegyverek	2	4
dohányzás	3	2
járványok	4	8
gépjárművek	5	1
motorkerékpárok	6	6
alkoholfogyasztás	7	3
a rendőrség munkája	8	17
fogamzásgátló tabletták	9	11
tűzoltás	10	18
műtétek	11	5
élelmiszer tartósító szerek	12	14
sprays flakonok	13	26
nagy építkezések	14	13
magán repülőgépek	15	12
légi közlekedés	16	16
röntgen sugarak	17	7
vadászat	18	23
villamos energia	19	9
élelmiszer színezékek	20	21
antibiotikumok	21	24
hegymászás	22	29
vasutak	23	19
kerékpározás	24	15
síelés	25	30
iskolai foci	26	27
háztartási gépek	27	22
erőgépek	28	28
védőoltások	29	25
úszás	30	10

 

 

A pszichometriai vizsgálatok szerint a kockázatot leíró tényezők két fő faktort alkotnak, ezek:

·   mennyire ismerjük az adott kockázati tényezőt és

·   mennyire tartjuk félelmetesnek.

 

Ha egy jól ismert rendszeren belül történik egy halálos áldozatokkal járó baleset pl. egy vasúti szerencsétlenség, akkor azt másképpen fogjuk megítélni, mint ha egy kevésbé ismert rendszeren belül pl. egy genetikai laborban történt volna egy baleset.

 

A kockázat észlelt mértékét társas hatások erősíthetik. Egy baleset hatása olyan lehet, mint a vízbe dobott kőé. Az emberek követelhetik a szorosabb szabályozást, beperlik a céget stb. Ilyen esemény volt pl. az Exxon Valdez olajszállító hajó balesete, amely jelentős környezetszennyezést okozott.

Az észlelt kockázat erősítésében közrejátszik a média és az is, hogy az adott kockázati tényező felkerülhet egy csoport programjára és újra meg újra hangsúlyozza az adott kockázati tényezőben rejlő veszélyeket.

A veszélyesség stigmaként, letörölhetetlen jelként kapcsolódhat egy termékhez. Egy elhagyott brazil kórházban gyerekek és munkások 28 gramm radioaktív céziumot találtak és játszottak a ragyogó anyaggal. Ennek következtében négy ember meghalt és sokan sugárfertőzést szenvedtek. Az esemény nagy nyilvánosságot kapott, aminek következtében az ottaniakat nem fogadták más városok szállodáiban, a repülőgépekre nem engedték őket felszállni, és a következő 45 napban a városban gyártott ruhák eladási ára 40%-kal csökkent. A stigmatizáció tehát generalizálódhat is.

 

Irodalom:

Cséfalvy Z. (1990): Térképek a fejünkben. Akadémiai Kiadó

Dúll A. (1995): Az otthon környezetpszichológiai aspektusai. Magyar Pszichológiai Szemle, (35), 5-6: 345-377 old.

Hall, E. T. (1975): Rejtett dimenziók. Gondolat

Kovács Z., Dúll A. Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény

Séra L. (1990): A pszichológia és a környezet. Pszichológia. (10), 4: 609-639. old.

Grling, T., Golledge, R., G. (1993): Behavior and Environment. Psycholgical and Geographical Approaches.Elsevier Science Publishers B. V.

Holahan C. J.  (1982): Environmental Psychology. Random House. New York.

Holahan, J. C. (1986): Environmental Psychology. In.: Annual Review of Psychology. 37:381-407.

Saegert, S., Winkel, G. H. (1990): Environmental Psychology. In.: Annual Review of Psychology. 41:441-77.

 

Stokols, D., Altman, I., eds. (1986): Handbook of Environmental Psychology. Wiley, New York.