A hipnózis története

 Szerző: Dr. Szabó Csaba

A hipnózis szót hallva a legtöbb embernek furcsa, zavaros dolgok jutnak az eszébe. Egy szúrós tekintetű ember, akinek az utasítására egy másik ember vizet iszik, de berúg tőle, mert bornak érzi. Mások arra gondolnak, hogy csalás az egész, színpadi mutatvány, ahol becsapják a közönséget, mert a hipnotizőr olyan embert választ ki a közönség soraiból, akivel előzőleg mindent megbeszéltek és a hipnotizált személy ennek megfelelően viselkedik a mutatvány során. Vannak, akik arra gondolnak, hogy vannak ilyen furcsa jelenségek, de ezek csak másoknál működnek, őket, normális embereket nem lehet hipnotizálni. Sokan azt feltételezik, hogy a hipnotizőröknek különleges képességeik vannak és azért képesek transzba vinni az embereket.

A hipnózissal kapcsolatos vélekedéseket szemlélteti a következő két beteg is. Az egyikük egy harminc év körüli pedagógusnő, aki fejfájás miatt feküdt a klinikán. A fejfájásával kapcsolatos vizsgálatok eredménye az volt, hogy nincs semmilyen organikus probléma, ezért hozzám a pszichológushoz került. A tesztek, anamnézis és néhány terápiás beszélgetés után azt javasoltam neki, hogy a fejfájása kezelésére használjunk hipnózist, amit ő örömmel fogadott. Ahogy szokás, először ismertettem vele a hipnózissal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. majd rövid beszélgetés után megkérdeztem, hogy van-e valamilyen kérdése ezzel kapcsolatban. Azt mondta, hogy nincs és kezdjünk bele. A további biztatásra, hogy kérdezzen nyugodtan, ha bármi nem világos, vagy bármilyen aggodalma van, azt mondta, hogy minden rendben van, csak attól tart, hogy kevés lesz a szék. A rendelőben ugyanis csak két szék volt, az egyiken ő ült, a másikon pedig én. Ezt meg én nem értettem. Elmondta, hogy azért kevesli a székeket, mert úgy tudja, hogy a hipnózis olyan, hogy ő 4-5 széken fekszik, alszik és ekkor én a kezemmel körözni kezdek, amire ő felemelkedik, lebegni kezd a székek fölött és én eközben egy karikát húzok a teste körül.

Egy másik emlékezetes páciens egy öreg néni volt, akinek egy teljesen atipikus beszédzavara volt. Egy olyan beszédzavar, amelyet semmilyen agyi elváltozás nem okozhat. Hosszas vizsgálatok és gyógyítás után az őt kezelő orvosok mondták neki, hogy másnap a pszichológushoz kell mennie és hipnotizálni fogják. Ezt követően a néni, aki addig se meggyógyulni se hazamenni nem akart, megszökött a klinikáról…

A két megtörtént eset jól szemlélteti, hogy milyen szélsőséges vélemények léteznek a hipnózisról, vannak, akik úgy gondolják, hogy a hipnózisban minden lehetséges, természetfeletti jelenségek is és vannak, akik félelmetesnek tartják.

 

Akkor mi a hipnózis?

Ahhoz, hogy a hipnózis működését jobban megértsük érdemes áttekinteni a történetét. A hipnózis szó a görög Hypnosra az alvás istenére utal, és arra, hogy a hipnotizált személy az alvó emberhez hasonlóan, becsukott szemmel, mozdulatlanul ül. Bár a hipnózis szót először Braid, skót orvos használta 1843-ban. A hipnózishoz hasonló jelenségeket azonban évezredek óta használnak az emberek. Egy antropológus 400 kultúrát áttekintve úgy találta, hogy az ok 95%-a egészen biztos, hogy használt a hipnózishoz hasonló transzállapotokat. Egy olyan jelenségről van szó tehát, amelyet ősidők óta ismernek és használnak az emberek. Érdemes tehát a régmúltból kezdve áttekinteni néhány olyan kultúrát és módszer, ahol a transzállapotot és/vagy a szuggesztiókat használták.

Az Afrikában és Ausztráliában élő primitív kultúrákat vizsgálva azt láthatjuk, hogy gyakran használják a monoton dobolást vagy a ritmikus éneklést a hipnózishoz hasonló transzállapot létrehozására és valószínűleg minden primitív kultúra rendelkezett hasonló módszerekkel. Ezek gyógyításra és vallási célokra szolgáltak.

 

A legrégebbi leírás egy egyiptomi papirusztekercsen, a IV. dinasztia idejéből, ie. 3766-ból származik. Ezen a fájdalom csillapítására a következőt javasolják: 

 „Helyezd rá a kezedet, hogy karjának fájdalmát csillapítsd, és mondd, hogy a fájdalom megszűnt.”

 Egy ninivei agyagtábla a rossz álmok hatásának elhárítására azt javasolja, hogy felkelés után mondjuk azt, hogy

 „Milyen jó, hogy az istenek ilyen szép álmot adtak, örülök, hogy szépet álmodtam.”

 Az Ebers papirusz (ie. 1552) úgy írja le a gyógyítást, hogy annak során az orvos a beteg fejére helyezi a kezét, felsőbb hatalmak segítségét kéri, majd gyógyító kifejezéseket, lényegében szuggesztiókat mond. Ehhez hasonló módszert később a francia királyok is alkalmaztak, évszázadokon keresztül.

Alvó templomok.

Az alvó templomok vagy álom templomok gyógyító helyek voltak, ahol a papok sokféle, valószínűleg leginkább pszichológiai természetű betegséget gyógyítottak. A gyógyításban szerepet játszott az éneklés, böjt, áldozat, meditáció a kézrátétel vagyis a szuggesztiók és a transz. Egyiptomban 4000 éve népszerűek voltak ezek a gyógyító helyek különösen Izisz és Szerapisz templomai. Ez a fajta gyógyítás később elterjedt Görögországban és Rómában is. Görögországban a gyógyítás istenének Asclepiusnak a templomai voltak a legismertebbek. Az egyik legérdekesebb gyógyító eljárás során a gyógyulni kívánó pácienseket a megtisztulás és az oltáron elhelyezett áldozat után a templom szent terébe kísérték, hogy lefeküdjön és aludjon. Azt mondták, hogy álmodni fognak és az álmuk a problémájukról illetve annak kezeléséről fog szólni. Az álomról azt tartották, hogy az istenekkel áll kapcsolatban, az ő gyógyulással kapcsolatos üzeneteik. Egy epidauruszi feljegyzés így ír le egy ilyen gyógyítást:

„Jött egy, Istenhez könyörgő ember, aki annyira vak volt, hogy a szeméből a szemhéján kívül semmi sem látszott. Teljesen üres volt a szemgödre és semmi nem volt benne. Annyira furcsa látvány volt, hogy a templomban lévő emberek azon nevettek, hogy hogyan fog látni ez az ember olyan szemmel, ami nincs. Ezután ez az ember aludt és álmodott. Azt követően különböző növényekből főzetet készített, majd a szemhéja alá öntöttek a főzetből. Hajnalban ez az ember úgy hagyta el a templomot, hogy mindkét szemével látott.”  Waterfield 2002, 45. oldal.

Voltak akik hosszabb gyógykezelést álmodtak meg. Egy bizonyos Marcus Julius Apellas, aki krónikus emésztési zavartól szenvedett egy sok tennivalóból álló listát álmodott amely speciális diétát (sajt, kenyér, zeller, fejessaláta) és rendszeres futást írt elő, továbbá, hogy homokot szórjanak a testére és bort öntsenek rá mielőtt a fürdőbe lép. Ez az ember azt kérte, hogy egy kevésbé komplikált gyógyítást álmodhasson. Az új álomban azt tanácsolták az istenek, hogy mustárral és sóval kenje be a testét. Az alvásból felébredvén a gyomra felé helyezte a mustáros-sós pakolást és a fájdalom elmúlt.   

A British Museum antik kerámiáján látható képen Aszklépiosz főpapja felébreszti a gyógyító alvásból, álomból a páciensét.

 

A transszal való gyógyítást más formában is alkalmazták. A Hypnos című folyóirat címlapján néhány éve egy görög vázán szereplő kép volt látható.  A képen egy harcos súlyosan sérült lábát gyógyítja egy orvos. A képen két további halvány alak látható, egy fiatal nő és egy gyerek, akinek a harcos a vállára helyezi a kezét. A hipnózis létrehozása és mélyítése során a képzeleti képekbe való mély bevonódás általában központi szerepet játszik, ezért nagyon valószínű, hogy a kép egy hipnózist ábrázol, ahol a harcos erősen a képzeleti képeire koncentrál és ily módon nem érzi a fájdalmat a kezelés során.

 A képzelet és a tudattalan szerepét hangsúlyozza a görög Hipokratész  is. Az orvoslás atyja azt mondta, hogy  „a szenvedést, amelytől a test szenved, jól látja a lélek, lecsukott szemmel.”

  A “királyi érintés” 

A korábban már Egyiptomban használt kézrátétes gyógyítást alkalmazták a francia királyok is a XI. századtól. Ekkor, a király hatalmának. megerősítése végett az egyház, az ószövetségi próféták gyakorlatához hasonlóan felkente a királyt. Megszentelt olajat öntöttek a király fejére és ily módon jelezték, hogy már nem egyszerű földi halandó. Hatalmának demonstrálására a király gyógyítani kezdett. Egy akkortájt gyakori betegséget, a görvélykórt (scrofula), a nyirokcsomók  tuberkulózisos bacilusok által okozott gyulladását gyógyította. A gyógyításokra jeles egyházi ünnepeken került sor. A gyógyítást előre kihirdették, a király áldozott, ezt követően az egyház engedélyezte a gyógyítást és a betegek a király elé járultak. A király, miközben megérintette a beteg testrészt, „az alkalomhoz illő, a szokás által szentesített, szent és katolikus szavakat mondott”, „A király megérint, Isten meggyógyít.” Ez a fajta gyógyító módszer a XII. szd-tól elterjedt Angliában is.

 A királyok évente többszáz beteget gyógyítottak. Pl. I. Eduárd 800 ill. egy másik évben 1700 beteget.

 Egy korabeli plakát így értesíti a betegeket a gyógyításról. 

 

„A király és a király bírója Souche márki által.

Adatik tudtára mindenkinek, akit érint, hogy jövő vasárnap, Húsvét napján reggel 6 órakor őfelsége megérinti a görvélykórosokat a Louvre termeiben. Senki ne mondja, hogy nem tudott róla, és azok, akik a szóbanforgó betegségben szenvednek, jöjjenek el.

Kelt Párizsban, a király jelenlétében, ezerhatszázötvenhét március huszonhatodikán. 

De Souche”

A gyógyításban résztvevő betegek számáról a királyi kincstár pontos nyilvántartással rendelkezett, ugyanis a királyi érintés után a betegek egy pénzérmét is kaptak, azzal pedig a kincstárnak el kellett számolni. Eszerint igen sok gyógyulni vágyó beteg járult a király elé, pl. XIV. Lajos néha több ezer beteget fogadott alkalmanként, 1611-ben 2210, 1620-ban 3625 beteget, 1613 Húsvétján, egyetlen nap 1070, Szentháromság vasárnapján 2400 beteget gyógyított.

Volt amikor a betegek megitták azt a vizet amelyben a gyógyítás után a király megmosta a kezét, és úgy találták, hogy az is remekül gyógyított.

Az angol királyok a XVI. szd-ban egy másfajta módszert, gyógyító gyűrűket is alkalmaztak. A hagyomány szerint a királyok nagypénteken a kápolnában imádkoztak a kereszt előtt. Ez egy nevezetes kereszt volt, a XIV. századból származott és azt vallották, hogy Krisztus keresztjének egy darabját is beleillesztették. A szertartás végén a király leborult a kereszt előtt és teljes alázattal, hason csúszva jutott el oda, majd az oltárhoz ment és adományként arany vagy ezüstpénzeket helyezett az oltárra. A király ezeket a pénzérméket később visszavásárolta és gyűrűket csináltatott belőlük. Úgy vélték, hogy ezek a gyűrűk gyógyító erővel rendelkeznek.

A kézrátéttel történő gyógyítást a királyok kb. 1780-ig gyakorolták. Végül úgy maradt abba, hogy a király hibájából néhány alkalommal nem tarthatták meg. Ennek oka az volt, hogy a király nem áldozhatott, mert egy szerelmi viszonyba bonyolódott és emiatt nem is gyógyíthatott. A királyi érintéssel történő gyógyítás 700 éven keresztül működött és
X. Károly 1825-ben még megpróbálta újraéleszteni.

A hipnotikus jelenségek szempontjából ennek a gyógyító eljárásnak két aspektusa különösen fontos. Az egyik, a felfokozott várakozások. A gyógyítás jeles napokon történt, a király végezte, akit az egyház felszentelt és ily módon kiemelt hatalommal ruházott fel, a gyógyítás előtt a király áldozott stb. A másik a gyógyulásra vonatkozó szuggesztiók. A kísérleti eredmények azt jelzik, hogy a szuggesztiók éberen, hipnózis nélkül is hatékonyak, ha nem is annyira, mint hipnózisban.  

Anastasius Kircher (1601-1680)

Kircher páter “a szárnyasok elbűvölésének technikájával” foglalkozott. Híres kísérletében egy kakast fektetett a földre és a csőrénél egy krétacsíkot húzott, majd a kakast elengedve azt lehetetett látni, hogy az állat mozdulatlanul fekve ott marad. Kircher szerint elbűvölés történt. A valóban így viselkednek a tyúkok, kakasok, bárki kipróbálhatja. Ennek a primitív védekezőreakciónak mai felfogásunk szerint nem sok köze van a hipnózishoz. Völgyesi (1973) számos más állatnál is leír hasonló jelenséget, a nyulat vagy békát pl. gyorsan a hátára kell fordítani és úgy marad…

 

A hipnózis modern története

Gassner atya (1727-1779)

A modern hipnózis története nem egy orvossal, hanem egy lelkésszel kezdődik, aki Svájcban, Klostersben élt és ördögűzéssel foglalkozott.

Gassner szerint a betegség oka az, hogy pacienseket megszállta az ördög és azt ki kell űzni, ahhoz, hogy a paciens ismét egészsége legyen. Az ördögűzés nyilvános esemény volt, amely során a nézők, mint egy színházban, körben ülve szemlélték a gyógyítást. A paciens s terem közepén lévő színpadra ment és várta Gassner atya megjelenését. Feszült várakozás után Gassner hosszú fekete köpenyben jelent meg, maga előtt magasba tartva egy feszületet. Előzőleg a pacienseknek azt mondták, hogy amikor Gassner atya megérinti őket a feszülettel, akkor azonnal a padlóra esnek, meghalnak, majd Gassner atya kiűzi belőlük az ördögöt visszaállítja a normális életüket. A páciens tehát összeesett, miután a fejét megérintette az atya, azután Gassner megparancsolta a démonnak, hogy távozzon és röviddel ezután a paciens tökéletesen gyógyultan felébredt. Itt is látható a felfokozott várakozás és a gyógyító szuggesztió hatása.

 

 

Maximilian Hell, (1720-1792)

Hell bécsi csillagász és az előzőekhez hasonlóan, jezsuita práter volt, aki úgy gondolta, hogy mágneses fémek gyógyító hatásúak. A “metallomagnetikus hatáson” alapuló gyógyítás úgy működött, hogy a beteg testrészt megérintette egy mágneses varázspálcával tovább a beteg szervhez hasonló alakú fémdarabot aggatott a testre.  

 

Franz Anton Mesmer (1734-1815)

A Bodeni tó mellett született, Iznangban. Filozófiát, rövid ideig teológiát tanult, doktorált, majd 1766-ban orvos lett. Disszertációjának címe: De planetarum influxu in corpus humanum, (A bolygók hatása az emberi testre.) Mesmer több alkalommal részt vett Gassner gyógyító szeánszain, de úgy gondolta, hogy az atya kezében tartott feszület felelős a hatásért, mert szerinte az mágnesezi a pácienst. Mesmer ismerte Hell módszerét is, amely szintén a mágnesezésen alapult. 

Úgy gondolta, hogy a világegyetemet valamilyen láthatatlan folyadék, fluidum tölti ki és ez közvetíti a bolygók hatását. A feltételezés érthető volt, a Föld körül mozgó Hold befolyásolja a tengerek szintjét is, minden bizonnyal a bolygók az emberre is hatással vannak. Később a mágnesség állt az érdeklődése középpontjában, majd ezt követően bevezette az állati magnetizmus fogalmát.

Mesmer 1773-ban kezdett el gyógyítani, ekkor próbálta ki a magnetizálással történő gyógyítást. Egy 28 éves nőt, Franciska Osterlint kezelt mágnessel, sikeresen. Ekkor Mesmer Bécsben élt, jómódban, egy gazdag özvegyasszonyt vett feleségül és előkelő körökben mozgott, Gluck,  Leopold Mozart és Haydn közeli ismerősei voltak.

A mágnesekkel hamar felhagyott, bevezette az állati magnetizmus fogalmát amely lényege az volt, hogy az élő szervezet, ti. Mesmer maga is kibocsájt egyfajta magnetizmust. 1775 után már csupán a kezét mozgatta a páciens teste felett és így vitte át magnetizmust.

Mesmer úgy vélte, hogy a betegség oka az, hogy a testen átáramló magnetizmus akadályokba ütközik – a megoldás, vagyis a gyógyítás ezen akadályok megszüntetése. Az elakadás leginkább középen következik be vagyis a páciens hasát kell leginkább magnetizálni. A gyógyítások során görcsös rohamok jelentkeztek, ami annak jele, hogy megszűntek a fluidum áramlásának útjában álló akadályok.  

Később egyszerre több embert is gyógyított. Ehhez egy olyan eszközre volt szükség, amely összegyűjti az állati magnetizmust és eljuttatja az egyes páciensekhez. Ez volt a bouquet. Ez egy fából készült dézsa volt, amelyet vasreszeléket és üvegport tartalmazott. A szerkezet az első kondenzátorhoz A leideni palackhoz hasonlított. Ez egy üvegedény volt, amelyet kívül belül vékony fémréteggel vontak be és a statikus elektromosság tárolására szolgált.  

A képen Mesmer baquetének egyetlen megmaradt darabja látható. A szerkezet a lioni orvostörténeti múzeumban van.

 

A páciensek körülülték a gyógyító alkalmatosságot és kezükbe fogták a baquetból kinyúló rudakat vagy a beteg testrészükhöz érintették azokat. Készültek olyan nagy dézsák is, amelyekkel egyszerre 20 embert is lehetett gyógyítani.

Sok ember gyógyításához még nagyobb kádra volt szükség.

Ebből is pálcák lógtak ki, továbbá egy kötél, amelyet a kezükben fogtak a gyógyulni vágyók. A páciensek a dézsát körbeülve feszülten várták Mesmer megjelenését. Közben egy sejtelmes hangú hangszer, az üvegharmonika szólt. Ennek a hangja olyan nagy hatással volt az emberekre, hogy törvényt akartak hozni a betiltására, mivel az „megőrjíti az embereket”. A hangszer Franklin találmánya és leginkább ahhoz hasonlít, mint amikor a benedvesített úját vezeti körbe az ember egy vékonyfalú poháron.

 

http://www.youtube.com/watch?v=x0CgWROQkLg

 

 Mesmer 1768-1778 között kialakította a gyógyítóeljárások repertoárját, tanított és demonstrációkat mutatott be, bejárta Magyarországot, Svájcot, Bajorországot, 1775-ben a Bajor Akadémia tagjává választották. 

A bajok 1777-ben kezdődtek, amikor egy 18 éves vak zongorista, énekes és zeneszerzőt, Maria Theresa von Paradiest kezelte. A lány, aki Mária Terézia rokona volt, születésétől fogva vak volt, de Európa híres orvosai nem tudták a vakságának az okát. A kezelések során a lány fokozatosan visszanyerte a látását, de elveszítette zongorázási képességét. A féltékeny doktorok rávették a lány anyját, hogy azonnal fejezzék be a terápiát és hozzák el a lányt Mesmertől. A kezelések ugyanis Mesmer előkelő házában történtek, amely klinikaként is szolgált. A lány ellenkezett és a vita hevében az anyja arcul ütötte és a minden bizonnyal hisztériás vakság visszatért. A lány apja mágiával vádolta Mesmert, aki ezek után jobbnak látta elhagyni Bécset.

Mindezek ellenére továbbra is népszerű maradt és 1778-ban az osztrák külügyminiszter ajánlásával érkezett Párizsba, ahol egy előkelő klinikát nyitott. Fő patrónusa XVI. Lajos francia király és a királyi udvar tagjai. Mesmer sokféle betegséget gyógyított és népszerűségére felfigyelt a Francia Tudományos Akadémia is. Az orvosok, akik azidőtájt leginkább véreztetéssel vagy hashajtással gyógyítottak rossz szemmel nézték Mesmer gyógyító eljárását, aki az ujjain át juttatta be a betegek testébe a fluidumot.

Mesmer magnetizál

 

A mesmerizmus népszerű gyógyító eljárássá vált Franciaországban. Több száz esettanulmányt közöltek, lelkesen népszerűsítették a módszert 200 könyvet és ismertető füzetet jelentettek meg. Mesmernek 300 tanítványa volt és 40 egyesületet alapítottak. 1784-ben Mesmer részvényeket bocsájtott ki, és hatalmas összeget gyűjtött össze egy saját kórház létrehozására.

Ekkor a Francia Tudományos Akadémia létrehozott egy bizottságot, azzal a céllal, hogy vizsgálja meg a mesmeri gyógyító módszert. A bizottság elnöke Benjamin Franklin volt, híres tudós, az elektromosság felfedezője, aki ekkor az Egyesült Államok franciaországi nagykövete volt. Franklin 80 éves volt, és sokféle betegségtől, többek között köszvénytől szenvedett, továbbá elég messze volt a lakhelye Párizstól, de érdekelte a mesmeri gyógyítás és minden nehézség ellenére elvállalta a vizsgálóbizottság vezetését.

 A bizottság tagja volt még többek között, Lavoisier, akinek a nevéhez az oxigén felfedezése kötődik és Guillotin doktor.

Franklin, gondolkodása nyitott volt az ilyenfajta jelenségek iránt, a hipochondriával és pszichoszomatikával kapcsolatos álláspontját legjobban a következő mondatai fejezik ki:

 „Minden gazdag nagyvárosban számos olyan ember van, aki sohasem egészséges, mert lelkesedik a gyógyszerekért és állandóan szedi azokat, ily módon megzavarja a természetes életműködését és árt a szervezetének. Ha ezeket az embereket meg tudnánk arról győzni, hogy tartózkodjanak a gyógyszerektől, azzal, hogy csupán egy orvos ujja vagy egy őket megérintő vaspálca gyógyítja őket, valószínűleg jó eredményeket kapnának , bár az okot illetően tévednének.”  

A bizottság első ülésein Franklin nem tudott részt venni. Mivel Mesmer nem folytathatott orvosi gyakorlatot, a bizottság D’Eslon doktor klinikájára ment, aki Mesmer tanítványaként jól ismerte a módszert

A gyógyításra egy kellemes, félhomályos teremben került sor, a közepén ott állt az üvegporral és vasreszelékkel töltött fakád. A sarokban egy zongora adta a zenei aláfestést. A személyek a kád körül székeken ültek, összekapcsolódva, mindegyik a hüvelykujja és mutatóujja között fogta a szomszédja hüvelykujját. A kádból hosszú, meghajlított vasrudak nyúltak ki, amelyekkel meg lehetett érinteni a páciensek bármely testrészét. A vizsgálatra D’Eslon doktor klinikáján került sor, aki elmagyarázta a bizottságnak, hogy a kád sűríti és vezeti az állati magnetizmust. D’Eslon járkált a páciensek között és egyiket-másikat megérintett egy rövid vaspálcával, vagy a testüket dörzsölgette, különös tekintettel az alhas tájékára. 

A kezelés órákon keresztül folyt, miközben a teremben nőtt a feszültség. Ideges köhögések, csuklások, hisztérikus sírások, zokogások és konvulziók , görcsös rohamok jelentkeztek. D’Eslon jelezte a bizottságnak, hogy ezek a gyógyulás jelei. Semmit sem kontrolláltak, és a bizottság nem lett sokkal okosabb.

Franklin azt feltételezte, hogy ezen a jelenségek megjelenését a kultúra ill. a társadalmi helyzet befolyásolja, ezért két kísérleti csoportot hozott létre a jelenség további vizsgálatára.

Az egyik csoportban alacsony társadalmi osztályba tartozó páciensek voltak, egy asztmás özvegy, egy másik asszony, akinek a combja dagadt volt, egy gyerek, aki tuberkulózisos volt, egy másik gyerek, aki vitustáncos volt, egy férfi, aki egyik szemére vak volt, tumor miatt, egy nő, akit két éve egy tehén felöklelt és azóta sem jött rendbe és egy további férfi, akiről nem jegyezték fel, hogy miért került be a csoportba. A több órás kezelés során négy páciensnél semmilyen hatás sem jelentkezett és gyógyulás a többieknél sem történt. 

A másik kísérleti csoportban felsőbb osztálybeli emberek voltak. Egy házaspár, akiknek nem voltak panaszaik, egy férfi, akinek daganat volt a térdén, és egy asszony, akinek valamilyen idegrendszeri betegsége volt, továbbá ott volt maga Franklin, az unokái, a titkára és egy amerikai tiszt. A házaspár, Franklin, az unokák és az amerikai tiszt semmi különöset nem észlelt, a másik nő majdnem elaludt, nem tudni, hogy a kezeléstől vagy mástól. 

A bizottság most sem lett sokkal okosabb. Azt mindenesetre lehetett látni, hogy D’Eslon gyógyulni vágyó páciensei sokkal erősebben reagáltak, mint a kísérleti csoportok tagjai.

A következőkben olyan kísérleteket végeztek, amelyek során a páciensek szemét bekötötték és így nem tudták, hogy valóban magnetizálják őket vagy csupán azt hiszik. Innen ered a kísérleti pszichológia „vak kísérlet” kifejezése.

Egy további kísérlet során D’Eslon egy barackfát magnetizált, azt vallották ugyanis, hogy minden élőlény magnetizálható. A kertben volt még három másik fa. Egy bekötött szemű fiút állítottak az egyes fák elé, sorban. Az első fánál a fiú verejtékezni és köhögni kezdett. A másodiknál bágyadtságot és fejfájást érzett. A harmadiknál a fejfájása erősödött és úgy érezte, hogy közel áll a magnetizált fához. A negyediknél gyengeséget érzett és le kellett fektetnie a fűre. 

A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a mesmeri fluidum nem létezik. A mesmeri gyógyításokat a személyek képzeletének tulajdonították. Az állati magnetizmus csak azoknál nyilvánult meg, akik azt várták.

 A módszert használó orvosokat megfenyegették, hogy elveszítik praxisukat. A botanikus Jusieu volt az egyedüli, aki támogatta Mesmert a bizottságban. Franklin a kisebbségi jelentésében leírta, hogy a jelenséget a további vizsgálatra érdemesnek tartja. 

Mesmert elűzik, a korabeli karikatúrán.

Az állati magnetizmus tehát nem létezik. Mesmer megszégyenült, Svájcba költözött. Lavoisiert lefejezték, a francia forradalom véget vetett a mesmerizálásnak. Azt a tényt azonban nem lehetett cáfolni, hogy a mesmerizálással számos betegséget eredményesen gyógyítottak. Az orvosok kis része továbbra is használta a transzot a gyógyításra és magát az eljárást mesmerizálásnak nevezték.

Egy másik karikatúra a mesmeri gyógyítás szexuális felhangjára utal. A megnetizáló gyakran simogatta a pácienseket, akik általában nők voltak, "különös tekintettel az alhas tájékára".

 

D’Eslon szerint az állati magnetizmus jelenségének legfontosabb törvényszerűségei a következők:

• Az állati magnetizmus univerzális fluidum. Az égitestek a föld és az emberi/állati szervezetek közti hatások közvetítője. 
• Természetét illetően egy rejtett folyadék, amely képes áramolni, visszaáramolni és mindenféle mozgást képes fogadni, közvetíteni és folytatni.
• Az állati szervezet az idegeken keresztül ki van téve e folyadék hatásának.
• Az emberi test pólusokkal, a mágneshez hasonló tulajdonságokkal rendelkezik.
• Az állati magnetizmus közvetíthető az élő és élettelen testek között. 
• Nagy távolságból működik, minden egyéb beavatkozás nélkül. 
• Növelhető és visszaverhető tükrökkel, hanggal közvetíthető és növelhető, felhalmozható, szállítható, koncentrálható.

Puységur (1751-1825)

Puységur márki tűzértiszt, Mesmer tanítványa volt, aki ezt a jelenséget az alvajáráshoz hasonlította és provokált szomnambulizmusnak nevezte. A kezelések során egy szilfát delejezett, amelyet körbeültek a páciensek. Puiségur azt figyelte meg, hogy a páciensek alvásszerű állapotba kerülnek de közben mégis képesek járni. Azt is megfigyelte, hogy a páciensek reagáltak a verbális szuggesztiókra.

 Puiségur delejez.

 

Egy parasztfiúnak pl. a szomnambul állapotban az utasításnak megfelelően változott a hangulata, táncolt, mintha bálon lenne, és „olyan tetteket tudott végrehajtani, amilyeneket éberen sohasem”

Fária Abbé (1746-1819)

Fária elvetette a mesmeri fluidum és a magnetizálás gondolatát és úgy vélte, hogy a jelenség oka a szuggesztióban keresendő. Demonstrálta az autoszuggesztió jelenségét és úgy gondolta, hogy a mesmeri jelenségek magyarázata nem a delejező hatásában van, hanem a páciens képzelet hozza létre azokat. A magnetizmust az alvás egy formájának tartotta, és hangsúlyozta az elvárások valamint a koncentráció szerepét. A hipnózis lényeges aspektusaira figyelt fel, azonban Mesmer még annyira népszerű volt, hogy senki sem figyelt fel rá.

James Braid (1795-1860)

Braid skót bányaorvos, sebész volt, aki úgy gondolta, hogy a transznak nincs köze a mágnességhez. „A transzhoz nem szükséges sem bíbor palást, sem vaspálca, a pácienst ki kell fárasztani.”

A hipnotizálás legjobb módjának a látóideg kifárasztását tartotta. A páciens szeme elő, fölé egy üveget helyezett, amelyről egy gyertya fénye verődött vissza. Miközben a páciens a csillogó pontot fixálta, Braid azt ismételgette, hogy alszik, alszik…

Ő figyelt fel a transznak az alváshoz való hasonlóságára és nevezte el hipnózisnak a jelenséget, a görög Hypnosról, az alvás istenéről, 1843-ban. Később inkább a monoideizmus megnevezést javasolta, ami a figyelem egy dologra való összpontosítására utalt. Ez jobban kifejezte volna a jelenség lényegét, de addigra már a hipnózis szó elfogadottá vált. Braid az érzéstelenítésre használta a hipnózist és sok műtétet végzett hipnotikus analgéziában.  

John Eliotson (1791-1868)

 A hipnózis egyre elismertebb lett. Eliotson, a sztetoszkóp feltalálója, londoni egyetemi tanár 1846 létrehozza az első hipnózis folyóiratot, Zoist címmel. A legkülönbözőbb beteegségeket gyógyították hipnózissal, így pl. elmezavar, epilepszia, hisztéria, dadogás, neuralgia, asztma, torticollis, fejfájás, funkcionális szívrendellensségek, reuma, tic, collitis, isiász, lumbágó, szélütés, konvulzió, akut szemgyulladás. Emellett többszáz fájdalommentes operációról beszámoltak. 

James Esdail (1808-1859)

Esdail orvos volt, aki élete nagy részében Indiában élt és több műtétet végzett hipnózisban, mint bárki napjainkig. Az első hipnózisos műtétet 1845-ben végezte, egy hindu rabon, akit vízfejűség miatt meg kellett operálni. A századik műtét után a bengáli kormányzó segített neki és a vizsgálóbizottság kedvező véleményét követően egy Calcutta melletti kórházban lehetőséget kapott a kísérletek folytatására. Érdeklődésének központjában a fájdalom csillapítás, a vérzés kontrollálása és sebészeti műtétek álltak. 300 nagy és 1000 kisebb műtétet végzett hipnózisban. 161 heretumor műtétet végzett. Volt amikor a tumor akkora volt, hogy a páciens asztalkának használta. Hipnózis nélkül, a fájdalom, vérzés és műtéti sokk miatt a betegek 50%-nem élte túl a műtétet. Esdail esetében a halálozás 5% volt és ez sem a műtét, hanem későbbi szövődmények következménye volt. Esdail könyveket írt a hipnózis gyakorlati alkalmazásáról, „A mesmerizmus Indiában” és „A hipnózis a sebészetben és az orvoslásban” címmel. A hipnózist egyre többen alkalmazták a műtéti érzéstelenítésre, közben azonban felfedezték az étert és a sebészek ezt a módszert lényegesen egyszerűbbnek tartották.

A hipnózis fájdalomcsökkentő hatása igen érdekes és alig hihető jelenség. Sok, hipnózisban végzett műtét után Esdail bemutatta a hipnotikus érzéstelenítést az angol orvosi testületnek. Egy beteg lábát vágták le, úgy, hogy az érzéstelenítésre a hipnózist használta. A műtét sikerült, a beteg a fájdalom legkisebb jelét se mutatta. Ezután a Lancetben, a vezető orvosi lapban, egy gúnyolódó cikk jelent meg, miszerint az egyik szélhámos megbeszélte egy másik imposztorral, hogy mondja azt, hogy nem fájt… A jelenség jól szemlélteti a hipnózissal kapcsolatos és napjainkig meglévő lelkes ill. szkeptikus vélekedéseket.  

A nancyi és a párizsi hipnózis-iskola

A XIX. század második felében, Franciaországban két eltérő felfogás alakult ki a hipnózissal és a hipnotikkus jelenségekkel kapcsolatban. Az nancy iskola azt vallotta, hogy a hipnózis tisztán pszichológiai jelenség, a másik, a párizsi pedig úgy gondolta, hogy  a hipnózisnak neurofiziológiai  oka van.

Ambroise-Auguste Liébeault (1823-1904)

Liebault nagyban alkalmazta a hipnózist, napi 50-60 beteget kezelt. Gyors hipnózisokat végzett. A módszere az volt, hogy egy gyors kézkörzést követően azt mondta a páciensnek, hogy „aludj kicsim”, majd a tünetek megszüntetésére irányuló szuggesztiókat adott. A kezelések rövidek voltak, a hipnózisok nemigen tartottak tovább negyedóránál. Néhány év terápiás tapasztalata és sok száz hipnózis után Liébault könyvet írt a hipnózisról. A könyv nem váltott ki nagy érdeklődést, egyetlen példányt sikerült eladni mindössze. Azt az egy példányt Bernheim doktor vásárolta meg. Ő is csak azért, mert 1882-ben Liebault egy olyan, ülőidegzsábás beteget kezelt sikerrel, akit korábban Bernheim eredménytelenül próbált meggyógyítani. Bernheim kíváncsi volt, meg úgy gondolta, hogy Liébault egy sarlatán, ezért vette meg a könyvet. A könyv azonban nagy hatással volt Bernheimre, aki Liébeulttól megtanulta a hipnózist és később barátok is lettek. 

Hyppolite Bernheim (1840-1919)

Bernheim, a nancy hipnózis iskola másik nagy alakja úgy gondolta, hogy a hipnózis nem kóros jelenség, hanem egy tisztán pszichológiai állapot, a megnövekedett szuggesztibilitás állapota, amely nem csak hisztériás embereknél hozható létre, hanem a normális, egészséges embereknél is. A szuggesztiók mellett a képzelet és az akaratlanság szerepét hangsúlyozta. E tényezők központi szerepét a mai hipnózis elméletek is elismerik.

Bernheim azt kérte a paciensektől, hogy nézzenek rá, ne gondoljanak semmire, csak egyszerűen aludjanak. Aztán ilyeneket mondott: „A szemhéjait egyre nehezebbnek érzi, a szeme elfárad, pislogni kezd, a szeme könnyezik a látása elhomályosul, a szeme lecsukódik.” Ha a paciens nem csukta be a szemét és nem aludt, el, akkor addig ismételte ezeket, míg ez be nem következett. Ha paciens nem mutatta alvásnak vagy álmosságnak semmilyenjelét, akkor biztosította őket arról, hogy a hipnotikus hatás az alvás nélkül is létrejön. 

Ez a hipnózisindukciós folyamat igen hasonló ahhoz, a napjainkban leggyakrabban használt fixációs módszerhez.

A hipnózis tehát nem kóros állapot. Bármilyen jelenséget létre lehet hozni a hipnózis felhasználásával. Miért ne lehet ne a hisztériát is létrehozni így?

Jean-Martin Charcot 1825-1893

Charcot, a párizsi Salpétriere kórház, neurológusa úgy gondolta, hogy a hipnózis neurofiziológiai jelenség, amely a hisztériának egy fajtája. A hipnózis oka idegrendszeri gyengeség, betegség.  Mély hipnózis „mesterséges szomnambolizmus” csak hisztériás betegeknél hozható létre. (hisztériás tünetek: funkcionális bénulás, süketség, stb.)

Charcot szerint a hipnózisnak három, különböző mélységű állapota van, a letargia, a katalepszia és a szomnambulimus és mindegyik elérése valamilyen indukciós technikát igényel, mint pl. szem-fixáció vagy a szem lezárásának szuggesztiója. Charcot a hipnózist a hisztériás tünetek eltávolítására használta.

 

Képes volt patkómágnessel átvinni a bénulást vagy az érzéstelenséget az egyik testfélről a másikra, vagy „féloldali hipnózist” létrehozni, egyik testfél letargikus állapotban, a másik katalepsziás…

A kezelések alapja a direkt szuggesztió volt “a betegsége elmúlik most...” “egészséges lesz és nem fog szorongani”

Josef Breuer (1842-1925)

Breuer bécsi orvos volt, Freud atyai jó barátja, akinek nagy szerepe volt a pszichoanalízis megszületésében.

Eddig a hipnózis főként a műtéti fájdalom megszüntetésére és a tünetek egyszerű szuggesztiókkal való megszüntetésére használták. 1880 körül Breuer egy érdekes dologra jött rá, amely megváltoztatta a hipnoterápiát. Egy fiatal nő kezelése során egyszer az volt a probléma, hogy képtelen volt inni. Függetlenül attól, hogy mennyire volt szomjas, úgy érezte, hogy képtelen lenyelni a vizet. Hónapokon keresztül víztartalmú gyümölcsöket és dinnyét evett. Ekkor egy hipnózisban eszébe jutott, hogy milyen mérges volt és mennyire undorítónak találta azt, amikor a kormányzóné az ő jelenlétében megengedte a kutyájának, hogy egy pohárból igyon. A hipnózis után a fiatal nő, akit a pszichanalitikus irodalom Anna „O” néven említ,  azonnal kért Breuertól egy pohár vizet, amelyet meg is ivott. Breuer rájött arra, hogy a múltbeli traumatikus élmény ( a kutya a pohárból ivott) egyszerű felidézése vezetett a tünet megszűntéhez. Breuer ezután a paciens összes tünetét múltbeli traumatikus élményekhez kapcsolta. Anna „O”-val több mint egy évig dolgozott, megszüntette a vakságát, bénulását, süketségét, az anesztéziát, a köhögést, remegést. A további hipnózisok során, amelyekben újabb és újabb élmények jöttek elő. 

Breuer nem csupán úgy használta a hipnózist, hogy a tüneteket direkt szuggesztiókkal megszüntesse, hanem a tünetek mögött lévő, nem tudatos tartalmak feltárására. A tapasztalatokat Freuddal megbeszélték és innen egyenes út vezetett a tudattalan szerepének felismeréséhez, a pszichoanalitikus elmélet megszületéséhez.

 Sigmund Freud (1856-1939)

Freud 1885-ben Párizsban Charcotnál ismerkedett meg a hipnózissal és lelkesen használta a neurotikus betegek kezelésében. Nem csupán a tünetek megszüntetésére irányuló direkt szuggesztiókat használta, hanem a későbbiekben a hipnotikus regressziót és a katarzist is alkalmazta ill, kitalálta.

Egy idő után azonban unta a hipnotikus szuggesztiók ismételgetését, rájött, hogy nem minden beteg hipnotizálható. Úgy gondolta továbbá, hogy a jelentéssel bíró tüneteket veszélyes megszüntetni, mert azok más formában visszatérnek és úgy találta, hogy a hipnózis használatához sok pszichoszexuális energia kötődik. Freud és a pszichoanalitikusok felhagytak a hipnózis használatával és a tudattalan feltárásának egy más módszerét, a szabad asszociációt alkalmazták. A pszichoanalízis népszerűsége és a hipnózissal kapcsolatos negatív véleménye a hipnózis hosszú időre háttérbe szorította.

A kémiai érzéstelenítő szerek elterjedése és a pszichiáterek ellenállása miatt a hipnózist alig alkalmazták. Az orvosok szkeptikusak voltak, a nyilvánvaló eredmények ellenére. Nem működött mindig mindenkinél. 

 

A II. világháború alatt a konverziós reakciók és az akut stressz-reakciók kezelésére használták.

Ma a hipnózis népszerű kutatási módszer, amelyet felhasználunk  pl. az  érzelmek, és az emlékezeti jelenségek kutatásában, és rendkívül hasznos terápiás módszer. A hipnózis történetének ez a szakasza a 60-as évek USÁjához kapcsolódik. Ekkor születik a humanisztikus pszichológia és irányul a figyelem a szubjektív élményekre, a csúcsélményekre, a meditációra és a hallucinogén szerekre, a marihuanára, lsd-re meszkalinra stb. Ebben a kontextusban kezdődik a mai hipnóziskutatás. Ennek első lépése, hogy Ernest  Hilgard, (Stanford) és Martin Orne (Harward) vezetésével létrejön a két nagy egyetemen a hipnózis kutató laboratórium és kidolgozzák a hipnózis iránti fogékonyság mérésére szolgáló eljárásokat.

Milton H. Erickson

Végül, mindenképpen szólni kell a múlt század második felének legjelentősebb hipnotereutájáról, Ericsonról. Erickson úgy gondolta, hogy valahogyan mindenki képes átélni hipnózist, mindenkinek meg van a saját oda vezető útja és azt kell megtalálni. A hipnózis, amely igen hatékony gyógyító módszer, nem csupán a kevés erősen fogékony embernél használható, hanem gyakorlatilag mindenkinél. Erickson szélesebben értelmezte a hipnózis és a transz fogalmát és az éber álmoktól a meditációs képekig sok minden belefért az ő hipnózis-felfogásába. Olyan hipnózisindukciós módszereket használt, amelyek során a hipnotizőr látszólag a háttérben van és így a páciens nem észleli a szuggesztiókat és így nincs is minek ellenállnia. 

Három példa arra, hogy hogyan is működtek ezek az ericsoni, indirekt hipnózisok.

Erickson egyik személyes emléke, hogy téli reggeleken, amikor a farmról, ahol lakott az iskolába ment a behavazott réten, akkor néha kacskaringós nyomokat hagyott maga után a hóban. Azt vette észre, hogy az emberek, akik később arra mentek, gyakran követték a nyomokat. Egy másik történet, amikor a tehén megállt az istálló ajtajában és nem akart bemenni. Ekkor az apja azt kérte, hogy húzza az állatot a farkánál fogva kifelé, miközben ő a fejénél befelé húzta. Az történt, hogy a szegény állat teljesen megzavarodva bevágtatott az istállóba. Egy harmadik történet már Erickson terápiás gyakorlatából származik, amikoris néha azt mondta a páciensnek, hogy olvasni fog a gondolataiban. Ez egy nagyon provokatív kijelentés volt, és ezután azt mondta a páciensnek, hogy kitalálja,hogy a könyvespolcon lévő könyvek közül az illető melyik könyvet fogja választani. Ezután sorba vette a könyveket és miközben fürkészve figyelte a pácienst, minden könyvről mondott valamit, hogy miért fogja esetleg azt választani. Végül egy cédulára leírta annak a könyvnek a címét, amelyet szerinte a páciens választani fog. Nagyon gyakran eltalálta, hogy melyik az. A trükk az volt, hogy egy könyvet kihagyott, amikor a könyvekről sorban beszélt. Ez a helyzet ellenállást váltott ki a páciensekből és akik észrevették, hogy egy könyv kimaradt, azt a könyvet választották…

A fő stratégiák, tehát az asszociációs módszerek, amelyek során nem azt mondják a páciensnek, hogy mire gondoljon, hanem olyan gondolatokat mondanak, amelyek minden bizonnyal meghatározott asszociációkat váltanak ki. A másik a konfúziós stratégia, amikor a sok, és ellentmondásos információ azt eredményezi, hogy a páciens nem követi a folyamatot, hanem saját képzeletébe merülve kilép a helyzetből, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy unalmas órán, ahol sok nehezen követhető dologról beszél a tanár, kikapcsolunk arra magunk elé idézzük,hogy milyen jó is volt a Tisza partján a nyáron, és nem is tudjuk megmondani, hogy mi hangzott el az elmúlt percekben. A harmadik út a kiszámítható ellenállások felhasználása.

 

A történeti áttekintésből az látható, hogy emberemlékezet óta használjuk a szuggesztiókat és a transzot. A konkrét technika és a magyarázat változott, a lényeg nem. Az elvárások, és a képzelet sok érdekes és hasznos dologra képes.